Infinity (I Can't Believe It 2.)

10. fejezet

Sziasztok! Meghoztuk az új részt. Reméljük tetszeni fog. Igazából elég nagy mérföldkő ez a  fejezet, ugyanis meghatározza a további történéseket. Reméljük tetszeni fog a fejezet és a vele hozott változás a sztoriban :) Hagyjatok nyomot magatok után szavazat vagy komment formájában ;) Jóü olvasást!

Figyelem 18+ jelenetet tartalmaz!

Lia

Niall semleges reakciójával nem nagyon tudtam mit kezdeni, így összepakoltam és távoztam. Tabbyt megint sikerült fölöslegesen meghordozzam, de bírja ő, autóhoz szokott macska. Igazából, hogy őszinte legyek, nem volt kedvem a régi lakásban menni, az már inkább Trisszéké volt, semmint a miénk. Tudtam, hogy Nathi is így érzi már egy ideje. Bár sosem mondtuk ki szavakkal. Első éjszaka a kocsiban aludtam, de másnapra már kellett volna valami normális szállás. Ötletem se volt, hogy hová menjek, így csak egy választásom maradt. Felcsörgettem az illetőt.

– Szia. Zavarlak?

– Nem. – jött a válasz.

– Meghúzhatom nálad magam egy ideig?

– Persze. Gáz van?

– Fogalmazhatunk így is. – helyeseltem.

– Menjek érted?

– Már kocsiban vagyok, de kösz azért.

– Oké. Várlak.

– Rendi. Szia.

– Szia.

Rég voltam már nála. Idejét sem tudom. Hiányzott a fiú és a ház aurája is. Nem tűnt föl eddig, hogy milyen űr van bennem nélküle. Bekopogtam. Fél perc se telt bele és már nyikorogva nyílott is a bejárati nyílászáró.

– Szia Hazz! – mosolyogtam rá.

– Szia, drága! Gyere be! – invitált féloldalasan megölelve, majd egy puszit nyomott a fejem búbjára. – Kérsz valamit?

– Passzlom. Köszi. – válaszoltam miközben letettem a földre a macskát és megszabadultam a meleg gönceimtől.

– NM. Mesélj! Mi probléma van a gerlepár közt, kiket mindenki irigyel? – leheletnyit ikonikussá vált a hangja.

– Hát már semmi, mivel a gerlepár fogalma megszűnt köztünk. A madaraknál maradva, szabad vagyok, mint a szárnyas társaim. Lényegében ennyi. – érzelemmentesnek és tárgyilagosnak tűnhetett a hangom, ám valójában ez csak egy maszk volt, mivel totál szétcsúsztam.

Eléggé meglepődve állt a nappali közepén. Erre nem számított. Míg pillogott párat, addig én ledobtam magam az egyik babzsákfotelba. Tab-tab oda kucorodott hozzám és dorombolni kezdett.

– Niall nem mondta, mikor elmentünk melózni. Tudtam, hogy gebasz van, na de ekkora?

– Gondolom nem hitte, hogy komolyan mondtam, vagy nem tudom.

Leült velem szembe a földre és szomorkás tekintettel nézett rám.

– Hogy tudnék segíteni? – kérdezte elveszett tekintettel.

– Már ezzel is sokat segítettél, hogy befogadtál. Köszönöm, Harry. – mosolyogtam el halványan.

– Addig maradsz, amíg csak szeretnél. – bólintottam hálásan válaszként.