Infinity (I Can't Believe It 2.)

3. Fejezet

Sziasztok! :) Örülünk, hogy azért néhány kedves olvasót érdekel a történet :) Ha gondoljátok írjatok nekünk kommentet, vagy csillagozzatok, hogy tudjuk nektek is tetszik. Kíváncsiak vagyunk a véleményetekre :) Nem is szaporítanám tovább a szavak számát. Jó olvasást kívánunk!

Nathi

  Komolyan, azt hittem, hogy menten felrobbanok, hogy nem tudok senkivel beszélni. Csak szálljon le a gép és úgy leoltom Jaket, Liával egyetemben, hogy egy falka vad farkas semmi lesz hozzám képest. Méghogy majd megköszönöm... Jó poén... Azt leshetik. Mégis mi a francot kezdjek én minden bizonnyal Los Angelesben egyedül. Valószínűleg mihelyst landolunk keresek egy járatot vissza Londonba. És ezennel el is érkeztünk a következő bökkenőhöz: Nem tudom, van-e annyi pénz a számlámon. Elővételbe is kurva drága, hát még azonnaliba?! Úgy hiszem elismerhetem, hogy teljesen kiborultam. Kár is tagadni, az elmúlt órákban kész idegroncs lettem. Már előtte is kezdtek jelentkezni az alapvető alváshiánnyal járó tünteteim, de most tetőzött a dolog. Éreztem. Izzadt és egyszerre jéghideg volt a kezem, ugyanakkor remegetem a dühtől és a rám váró ismeretlentől. A fenéért kellett ezt csinálni? Bárcsak itt lehetne most George, hogy megnyugtasson: Nem lesz semmi baj. Uh, kurva életbe! A körülöttem lévő emberek tuti zakkantnak néztek a riadt tekintetemmel és a ritmikátlan combomon dobolással. Egyszer egy stewardess oda is jött megkérdezni, hogy minden oké-e. Szóval mondanom sem kell, hogy rendes megkönnyebbülés volt mikor végre megszólalt a hangosbemondón át a drága pilóta és közölte, hogy leszállás következik, tehát üljön le mindenki és kösse be az övét. Landolás után már a repülő és a terminált összekötő kis folyosón elővettem a telóm, ugyan miket beszélek, hiszen egész végig azon gyakoroltam a szorító mozdulatokat. Tényleg, csoda, hogy az ujjaim nyomai nincsenek benne. Visszatérve tárcsáztam Jake-et. Fel is vette. Közben a mellettem elhaladó emberek majd fel borítottak igyekvésükkel, hogy minél előbb a rokonaik ölelései között lehessenek. Hát kösz szépen és meg ne háborogjak, mert pár tapló éppen hogy nem rajtam át nyargal...

– Halihó Prücsök! Helyzet? – hallottam a hangján, hogy vigyorog, sőt azzal is tisztában voltam, hogy egy hajszál választja el, hogy hangos nevetésbe kezdjen a hasát fogva. Ezzel csak azt érte el, hogy még mérgesebb lettem.

– Bátor dolog volt, hogy felvetted McCartney! – sziszegtem. – Csak érjek haza, szét téplek benneteket! – fenyegetőztem, mint egy félbolond az őrület határán. Páran felém is fordultak.

– Persze-persze! – kuncogott. – Ahhoz előbb meg kéne enned pár izmosítót.

– Azt csak te hiszed barátocskám! Most éppen olyan idegállapotban vagyok, hogy két perc alatt levernélek a lábaidról! – morogtam halkabban, de még mindig elég hangosan, hogy kapjak pár gyanakvó tekintetet. Mi a nyavalya van? Itt még nem láttak tajtékzó nőt?! Legszívesebben rájuk rivalltam volna, hogy mi a rohadást néznek rajtam annyira tán három fejem nőt és plusz két kezem, vagy mi a fene?! – Olyat kapsz holnap, vagy még ma, hogy nemhogy nyulat, gepárdot fogsz! – feszelegtem.

– Ummmh, jól van. – nevetett. Továbbra is felhőtlen volt a kedve, és ami még felháborítóbb volt, hogy közben csámcsogott. Rohadt mód izgathatta a helyzet.

– Te, te, te... – keresgéltem a szavakat és már pirosban láttam. – Apró pici miszlikekre aprítalak benneteket!

– És, ha lecsuknak mi lesz velem?! – tette fel a kérdést egy rég hallott hang és a kezeit a hasamra vezette. Ezzel a vért megfagyasztva bennem.

– Úristen! – ugrottam el a karjaiból, s azonnal szembefordultam vele. Persze eljutott az agyamig, hogy ő az, de a testem előbb reagált.

– Nia, minden rendben?! – szólt a telefon másik oldalán még mindig Jake, több ezer kilométerről, akinek a mai beszélgetéseink közül most először volt aggodalom a hangjában, de még így is megfojtanám.