Infinity (I Can't Believe It 2.)

27. fejezet

Nathi

Korán reggel telefon rezgésre ébredtem. Egyszer tuti kivágom a csukott ablakon keresztül, annyi szent. Fogalmam sem volt ki a fene akar elérni, így péntek hajnal ötkor. Morogva tápászkodtam fel a kanapéról és iparkodtam ki az erkélyre, hogy ne verje fel Danny-t. Habár őt bombával is nehezen lehetne. Szem dörzsölve fogadtam tehát a hívást mialatt behajtottam magam mögött az erkélyajtót.

– Igen? – szóltam bele rekedten.

– Azt hittem már fel sem veszed! – sóhajtott fel megkönnyebbülten Angela. – Be tudsz jönni? Tudom, hogy szabin vagy, de látnod kellene a videóanyagot, amit Clark küldött.

– Most komolyan menjek be? – vált hitetlenkedővé a hangom.

– Aha, szerintem kellesz ide. – szinte láttam, amiképp elhúzza a száját. Mit csesztek el már megint?!

– Maximum négy és fél órára tudok beugrani, de az nagyon maxos, tényleg. – vettem mély, beletörödő lélegzetet.

– Úristen, örökké hálás leszek, így tuti nem nyúvasztassz ki.

– Oké.

– Mikor érsz be? – kérdezte máris.

– Amint tudok megyek, fél-, egy óra.

– Rendben van, addig is szia.

– Szia. – nyomtam ki. Haragos lettem, hogy egy nyugodt percem nincs. Mostanában mindig ez van. Dühöngve léptem be a lakásba és firkantottam rövid üzenetet Dannis-nek, majd fogtam a cuccaim és mentem a subway-be, hogy gyorsan ott lehessek. A metróút alatt párszor végig szántottam ujjaimmal a hajamon, aztán úgy döntöttem inkább összefogom. Telóm segítségével felvittem egy csepp spirált, hogy ne nézzek ki ennyire mosott szarnak, bár karikáim nem az én pártomat fogták. Alig tudtam éjszaka aludni és ez nyomott hagyott az arc szerkezetemen. Egyszerűen minden eszembe jutott. Jake meggondoltatlansága, a munkahelyemen lévő hacacáré, az hogy már több, mint egy hónapja jegyben járok és még anyáék nem is tudják, ahogy azt sem, hogy kivel. Félek, hogy miként reagálnak. Jó, lehet Márk már beavatta őket, de nekem is illő lenne közölnöm velük a dolgot. Hónap végén ugyanis kiküldjük a meghívókat. Borzasztó sok dolog van most a fejünk felett. Egy hülye kérdéstől fejreállt az egész megszokott kis életem, életünk. Utálom a változásokat, márpedig most minden változóban van. Ma az irodából felhívom őket – döntöttem el. Már, ha az időm engedi... Bakker, Lia és Jake tuti ki lesznek akadva, hogy beevickéltem. Sóhajtva szálltam le a megfelelő megállónál és sietős, hosszú léptekkel hagytam el a földalatti tömegközlekedés aluljáróját. Morcosan léptem be a fotocellán és odaköszönve Seth-nek – a portásnak – vettem az irányt az irodám felé, ahol jelen pillanatban Angela várt, arcára kiült pánikkal. Nagy gond lehet... Szinte köszönés nélkül rángatott ki a helyiségből át az egyik tárgylóba, ahol a csapatom fogadott. A teljes nyolcfős létszám, alighogy a körmüket nem rágták. Elkerekedett szemmel csodálkoztam, hogy mi a fene történhetett, amiről nem tudok. Ráadásul egy éjszaka leforgása alatt.

Jó pár órányi kimerítő probléma megoldó terv kivitelezéséve később az órára pillantottam, ami háromnegyed kilencet mutatott. Danny-ék kifognak nyírni. Gyorsan írtam még két e-mailt a stúdiónak és a főnökömnek, majd nyakamba kaptam a lábaim és kutyafuttában siettem végig az irodán. Loholásom közepette toporzékolni kezdett a telefonom is, így kénytelen voltam előkeresni a táskámból.

– Mondd! – szóltam bele sietve.

– Merre vagy?! Danny már ki van akadva, hogy itt van mindjárt kilenc és még nem indultunk el. Nem mellesleg én is kíváncsi lennék. – ütötte meg a fülem Jake feszült hangja.