Infinity (I Can't Believe It 2.)

11. Fejezet

Sziasztok Skacok! :) Itt lenne a következő rész. Reméljük elnyeri tetszéseteket! Lassacskán beindulnak újra a szálak és boldogság lesz, meg persze még több bonyodalom :D hozzászólásokat, szavazatokat szívesen fogadunk. Jól jönne egy kis visszajelzés, hogy mégis mi a véleményetek. :) Nem is húzom tovább, íme a rész: 

Viv&Myfloower

Nathi

  Hogy is kezdhetném? Majdnem teljes egy évig voltam magamba roskadva. Idegroncs, élő, ámbár kevésbé eleven idegroncs. Próbáltam helyrehozni a kisiklott életem. Valljuk be, három évet kitörölni csak úgy, lehetetlen, főleg, ha makacs módon ragaszkodsz is az emlékekhez, és magához az illetőhöz. Ez nem egy olyan dolog, amit mélyen ellehetne temetni magadban egy pillanat alatt. Így maradt a naphosszakig való gondolkodás, és önmarcangolás, aminek semmi értelme nem volt. Mert még te majd beleőrülsz a fájdalomba, addig ő éli tovább az életét, mintha mi sem történt volna. Ezzel szemben én még a munkahelyemen is felakartam mondani. Otthagyni csapot-papot. Úgy éreztem kiveszett belőlem a szenvedély, az akarás, viszont nem engedtek el, inkább határozatlan idejű fizetetlen eltávra küldtek, és annyi időt kaptam mindenkitől, amennyit szükségesnek éreztem a jobbuláshoz. Csak mostanában kezdtem felfogni, hogy mekkora ajándék volt ez a cégtől. Anno nem akartam mást, csak egyedül lenni és egy szobában kuporogni, siratni mindent. De természetesen ez nem egészen így alakult, mert Lia és a többiek nem hagyták. Ami akkoriban a leginkább meglepett, hogy az Union-os tagok sem fordultak el tőlem, sőt jobban törődtek velem, mint az évek óta ismert társukkal. Emlékszem még, hogy kb. három hónapra rá JJ szervezett egy kis összejövetelt Princy születésnapja alkalmából. Mindenkit meghívott, és ezzel nem is lett volna semmi gond, ha George nem egy nővel az oldalán állít be. Éppen az elutazása előtti nap volt ez. A párosuk félreérthetetlen volt. Én pedig még korán sem voltam túl rajta. Nem arról van szó, hogy sajnáltam tőle a boldogságot, csak azt hittem jobban megviseli a dolog, ahogy engem is. A barátnőjeként mutatta be, aki állítólag neki lett teremtve. Ja, nagyjából két hónapig... Mondanom sem kell, hogy ez nagyon beütött, így még az asztalhoz ülés előtt elköszöntem és sietősen távoztam. A többiekre, csak rá kellett pillantani, és láttam, hogy tudják mit érzek belül. Felkapva a kabátom vágtattam le a lépcsőn, bár csak a kocsim üléséig jutottam, mert elsírtam magam. Letaglózott a fájdalom, hogy ilyen könnyen, és hamar lecserélt. Még az esőre is csak akkor lettem figyelmes mikor Jake bekopogott az anyósülés felőli ablakon, majd behuppant. Sejtettem, hogy Lia küldhette utánam, hisz még három perc sem telt el. Meg sem szólalt, csak fürkészte az arcom, majd behúzta a kéziféket, kivette üresbe az autót és elfordította a slusszkulcsot gyújtásra, hogy bekapcsolja a fűtést. Hálás voltam, hogy nem támadott le a mára már halálosan gyűlölté vált kérdéssel: Jól vagy? Csak némán kuporgott mellettem és hallgatta, ahogy szipogok. Nem szólt, nem ért hozzám, csak ott volt, és akkor pont arra volt szükségem. Végül mikor már kezdett elapadni a könny zuhé felszólalt, rekedten a sok hallgatástól:

– Haza viszlek, jó? – dörzsölte meg a hátam. Bólintottam. – Cseréljünk helyet! – volt továbbra is alacsony a decibel. Kiszálltunk és tettük a dolgunk. Újra a száraz, melegben ülve beállította az üléstávot, meg amit kellett és bekötözködve indított.

– Jake – szólaltam meg a második rendőrlámpát elhagyva.

– Tessék? – nézett rám egy pillanatra.

– Lehetne, hogy ma nálunk alszol? – kérdeztem. Nem akartam egyedül maradni, valamint, az sem elhanyagolható, hogy szerettem volna újra közeledni az emberekhez. Elég volt már a befordultságból. Azt hiszem innentől kezdve javult a lelki állapotom.