Egy hét Gravity Fallsban

1. fejezet - Utazás egy fenyőfával, egy malac helyét kisajátítva

 - Minden jót, kicsim! Vigyázz magadra! Nagyon szeretlek!

Anita anyukája tökéletesen értett ahhoz, hogy feltűnést keltsen. Úgy integetett a buszra felszálló, vörös hajú lányának, mintha nem is neki, hanem egy rövidlátó pilótának jelezné a helyet a gép leszállásához. Habár még csak hajnali négy óra volt, a buszmegálló tele volt búcsúzkodó szülőkkel. Mindössze annyi különbség volt, hogy a többi szülő már csak csöndben, meghatódva nézte azt az ablakot, ahol csemetéjük ülhet, míg Anita a busz lépcsőjén állt, az anyja meg... nos, az anyja meg majd szétesett a vadi integetésben.

Anita forgatni kezdte a szemeit. 

 - Ne haragudjon, csak még egy percet kérek - fordult bocsánatkérő tekintettel a buszsofőr felé.

A napszemüveges, szakállas öreg idegesen felmordult. Ezt Anita rövid habozás után egy kegyes igennek vélte. Utoljára visszafutott az anyjához, és a vállába fúrta a fejét. 

 - Anya, csak egy hétre megyek el... Egy hét, és jövök is vissza, ígérem - súgta az anyukája fülébe. 

 - Tudom... De jó messzire mész, meg kell hagyni - Anita anyja eltolta magától a lányt, hogy könnytől fátyolozott smaragdtekintete utoljára elidőzhessen az arcán. Anita kiköpött édesanyja volt: jáde szemei pont ugyanúgy csillogtak, és kócos, rövid haja is éppen olyan rézvörösen fénylett, mint neki. 

Habár kívülről úgy hasonlítottak egymásra, mint két tojás, a lelkiviláguk merőben különbözött. Ez persze betudható volt annak is, hogy Anita éppen kilábalóban volt a kamasz éveiből, így kalandéhsége és kíváncsisága egyáltalán nem volt összeegyeztethető édesanyja koránál fogva óvatos és aggódó természetével. Mindezek ellenére (vagy tán pont ennek hatására) Anita nehezen tudott bármiben is ellenszegülni az anyukájával szemben. Most is csak kissé bosszankodva forgatta a szemeit, de ajkai nyugtató mosolyra húzódtak.

 - Anya, ezt már százszor megbeszéltük. Nem megyek el olyan messzire, oké? - Anita mélyzöld pulcsija ujjával letörölte anyja könnyeit. 

 - Azért Oregon nincs a szomszédban - szipogott Anita anyukája. 

 - Jó, de már nagylány vagyok. Tudok vigyázni magamra...

 - Mindent elpakoltál? Nálad van a személyid? A fésűd? 

 - Anya...

 - Ugye eltetted azt a törülközőt, amit kikészítettem neked?

 - Anya, mindenem megvan, de tényleg.

Anita anyja a szájába harapva bólintott, és utoljára átölelte a lányát.

A buszsofőr úgy ítélhette, hogy lejárt az egy perc, mert a jármű pöfögve készült az induláshoz. Anita gyorsan kibontakozott az ölelésből.

 - Szia, anyu.

Anita egy gyors puszit nyomott anyja arcára. Rávillantott egy futó mosolyt, majd rántott egyet a vállán lévő sporttáskán, és fölpattant a buszra. 

Az ajtók végérvényesen és hangosan sziszegve bezárultak Anita és az édesanyja közt. 

A busz lassan ébredezve gurult ki a megállóból. A többi gyerek bágyadt mosollyal integetett vissza a szüleinek. Anita is addig állt az ajtóban, amíg az anyukája egy utolsó kanyarral el nem tűnt a szeme elől.

Habár nagyon szerette az édesanyját, azért mikor szem elől tévesztette, egy megkönnyebbült sóhaj szaladt ki belőle. Hiába lesz mindjárt nagykorú, az édesanyja állandóan úgy bánik vele, mint egy pólyással.