Egy hét Gravity Fallsban

13. fejezet - Sakkban tartva

Anita csöndesen ült a sarokban, lábait átkarolva, és hagyta, hogy a könnyei nedvesen maró csíkokat hagyjanak az orcáján. Habár szemét könnyfátyol fedte, tekintete mégsem volt eléggé elmosódott ahhoz, hogy ne vegye észre az enyhe citromszín villanást a padlásszoba túloldalán.

Anita lemondóan felsóhajtott, és melléhez húzott térdébe fúrta a fejét. 

 - Hagyj békén, Bill - suttogta. - Most nincs kedvem beszélgetni.

A sárga, háromszög alakú, homályos folt közelebb lebegett Anitához. A lány óvatosan kilesett a hajtincsei között. Duzzadt, vörös szemeivel hunyorogva kissé élesebben látta az álomdémont. Bill szokatlanul egykedvűnek tűnt.

 - Pedig csak gratulálni szerettem volna neked, kölyök.

Anita lemondóan kifújta a levegőt. Olyan üresnek érezte magát belül, mint egy hámozott léggömb.

 - De tényleg, Bill. Nem vagyok most kíváncsi a kölyközésedre. Csak hagyj egy kicsit gondolkodni... egyedül.

Bill tűnődve Anita elé suhant. Olyan közel volt már hozzá, hogyha a lány fölemeli a fejét a térdei közül, akkor a könnyek ellenére is tisztán ki tudta volna venni a démon csokornyakkendőjének legapróbb gyűrődéseit is.

 - Csakugyan képtelenség kiismerni téged, kislány - szólt halkan a démon. - Arra gondoltam, hogy a tehetetlenségtől és a csalódottságtól őrjöngeni fogsz...

 - Tűnj el, Cipher!

 - ... de úgy tűnik, mindjárt kiderül, hogy mégiscsak helyesen következtettem.

Anita idegesen felsóhajtott. A harag lassan felgyülemlett benne, de erőt vett magán, és nagyot nyelve elfojtotta. Esze ágában sem volt Bill kénye-kedve szerint viselkedni és megfelelni az ostoba "következtetéseinek".

 - Hagyj békén, Bill! Nem akarlak látni.

 - Nem is kell látnod, kölyök. Éppen elég, ha engeded, hogy maradjak... és meghallgatsz.

 - Azt sem akarom. Menj el!

 - Ejnye, kislány. Nem foglak csak így itt hagyni, mikor olyan ügyes munkát végeztél...

Anita felhorkant, és akaratlanul is felszökött benne a düh. Ügyes munkát?! Bill a hazugságot nevezi ügyes munkának?!

 - Még szép, kölyök - helyeselt Bill, olvasva Anita fejében. - Nemcsak hogy Fenyőfa bizalmába férkőztél, de tökéletesen elcsavartad a fejét. Kitűnően félrevezetted, sőt! Túlságosan is jól végezted a feladatodat... Igen - Bill halkan tűnődve hümmögött. - Igen... elcsavartad a fejét.

Anitából egy csapásra elpárolgott a harag, de makacsul a térde közt tartotta a fejét. Előtte Bill némaságba süppedve a földre ereszkedett, és az újonnan elővarázsolt sétapálcájára támaszkodva így szólt:

 - Tudod, kölyök, meglepő, hogy ennyire bámulatosan megjátszottad magad. Komolyan mondom, még engem is... - Bill zavartan köhécselt - nos, még én is bedőltem neked egy kicsit. Pláne azok a könnyek..! Meg a pulóveres trükk is...

Anita szaggatottan felemelte a fejét. Könny áztatta szemeit Billre szegezte. A démon a padlót tanulmányozva támaszkodott a sétabotra.

 - Ami azt illeti - Bill elvette a sétapálcájáról a kezét, ami varázslatos módon készségesen a levegőben maradt -, annyira átkozottul jól hazudtál, hogy felvetődik a kérdés, hogy valóban színészkedtél-e, kislány?

Anita nem tudta beazonosítani az érzést, ami egyik pillanatról a másikra betöltötte őt. Csak annyit tudott róla elmondani, hogy roppantul kényelmetlenül érezte magát, és az egész kellemetlen, tüdejét nyúlós masszaként betöltő érzelembe egy csepp sistergő kíváncsiság is belevegyült.