Egy hét Gravity Fallsban

3. fejezet - Üdv a Rejtély Kalyibában!

A busz sokkal hamarabb megérkezett, mint azt Anita várta volna. Valószínűleg azért érezte így, mert szinte az egész utat végigaludta.

Mikor a busz nyikorogva-csikorogva begördült az állomásra, már alig ültek rajta páran. A kisiskolások régen felszívódtak, és a nénik is jó ideje elhagyták a fedélzetet, amikor a buszsofőr belerecsegte a rádióban, hogy "Gravity Falls megálló".

- Anita...Anita, kelj fel... - suttogta egy ismerős hang. Anita éppen kipislogta a szeméből az álom utolsó foszlányait, mikor érezte, hogy valaki gyengéden rázogatja a vállát. Érdekes egy álom volt, meg kell hagyni...

- Jaj, Dipper, te ehhez nem értesz - csendült fel egy magas lányhang. - Majd én felébresztem, ne fáradj.

Anita válláról eltűntek a kezek, majd hirtelen valami nedveset érzett a fülénél, és egy halk röfögő hang szuszogott bele a hallójáratába. Olyan hévvel ugrott fel az ülésről, hogy beverte a fejét a busz alacsony tetejébe. Hallotta, hogy Dipper halkan kuncogni kezdett.

- Jézus, mi volt ez? - masszírozta Anita a feje búbját.

- Csak Csámpás. Mesteri ébresztő-malac. Tudod, sosem volt ébresztőórám - magyarázta vidáman a barna hajú lány a nyálas pulcsiban. Időközben rendbe szedhette magát, mert már arca nem volt ragacsos, és a haja sem úgy állt, mint a szénakazal - ellentétben Anitáéval. Vörös, égre meredő, rövid tincseivel szakasztott úgy festett, mint egy megháborodott ír tudós.

- Hallom a bátyámtól, hogy te is velünk szállsz le. Ja, és amúgy nagyon aranyosan alszol. Tudtad, hogy nyammogsz, miközben álmodsz?

- Tényleg? - motyogta Anita. Bizonyára azzal a fura háromszöggel vitatkozhatott. Valóban, roppant különös álom volt...

Anita fáradtan magára kapta a sporttáskáját, és kezét még mindig a fején tartva feltápászkodott.

- Mondd csak, segítsek? - nyújtotta ajánlkozva a kezét az ikrek felé. Dipperen kettő hátizsák és egy oldaltáska függött, Mabel pedig a hóna alá csapta a kézipoggyászt, és elszántan markolta a fülét egy nagyobbacska bőröndnek.

- Ami azt illeti, Csámpást vihetnéd - gondolkozott Mabel. - Nem bírja a magas lépcsőket azokkal a kis kurta lábaival. Igaz, barátom?

Mabel érzékeny pillantást vetett röfögő háziállatára. Anita, egy csöppet megbánva az előbbi kedvességét lehajolt a malacért. Csámpás gondoskodott róla, hogy azonnal elfelejtse a púpot a feje búbján: ficánkolás közben jó néhányszor alaposan gyomorszájon rúgta Anitát, és csak Mabel csitítgatására maradt nyugton egy kissé. Anita fájdalmas nyögésekkel és erősen a mellkasához szorítva a malacot végül a megállóban találta magát, oldalán az ikerpárral. Mind a hárman nézték, ahogyan a busz porfelhő kíséretében tovarobog.

- Juj, ez annyira izgalmas! - kiáltotta hirtelen Mabel, felugorva a levegőbe. Pont úgy szökkent fel, mint egy vérbeli musicalszereplő. - Ez a hely semmit sem változott, mióta itt jártunk, igaz, Dipper? Hé, figyelsz, fafej?

Dipper a táskájában kutakodott - leellenőrizte, hogy mindent elhozott-e -, és csak félvállról válaszolt a testvérének:

- Hm..? Ja, igen, persze...

- Már letehetem? - nyögte Anita liluló fejjel. Csámpás nem büszkélkedhetett a karcsú derekával és a nyugodt természetével, az egyszer biztos.

- Ja, persze, köszönöm - villantotta rá Mabel a fogszabályozóját.

Anita lassan leeresztette a malacot, és megkönnyebbülten fellélegzett, homlokáról egy lusta mozdulattal letörölve a verejtéket. Csámpás azonnal Mabel lábához döcögött.