Egy hét Gravity Fallsban

27. fejezet - Végjáték

Csalódott dörrenéssel záródott be mögötte a Kalyiba ajtaja. Anita zsebre vágta a megrongálódott időgépet, és idegesen felsóhajtott. Mind két kezét a pulóvere zsebében nyugtatva elindult az ösvényen, Bill kastélya felé, és egyre csak töprengett.

Dühös volt, és kétségtelenül idegesítette, hogy Ford nem elég erős hozzá, hogy belássa, hogy nem tudja a megoldást, és helyette inkább kijelenti, hogy nincs is kiút. Anita felhorkant, és megcsóválta a fejét, amitől vörös tincsei az arcába hullottak. Nincs olyan helyzet, ahol ne lenne megoldás. Véget lehet vetni a káosznak, és Dipper is kiszabadítható... nos, valahogyan.

Az a kellemetlen érzés öntötte el, hogy hajszálnyira van a megoldástól, de az csak nem akar felbukkanni előtte. 

Elgondolkodva, fejét lehajtva sétált az ösvényen, és egy útjába kerülő, apró kavicsot kezdett rugdosni. Rövid idő után azonban idegesítette az úton végigszánkázó kavics éles koppanása, amit a rugdosással keltett, így inkább felhagyott vele. Szerette a csöndet - úgy jobban tudott gondolkodni.

Fogalma sem volt, hogy mit vár tőle Dipper, és hogy mégis hogyan fogja kiszabadítani őt - már ha még életben van. Nagyot nyelve gondolt arra a pillanatra, mikor bevágta a Kalyiba ajtaját maga mögött. Ezzel egyértelműen megszegte az alkut - mikor faképnél hagyta Billt, csak abban reménykedett, hogy Ford segítségével véget tudott volna vetni a káosznak, még mielőtt Bill a felbontott alkujuk fejében bántja Dippert.

Csakhogy Ford nem segített neki, és így egyedül állt az őrület kellős közepén, egy nagy valószínűséggel használhatatlan időgéppel a zsebében.

Anita mély levegőt vett, és azt kívánta, bár elfelejthetné ezt az egész képtelen helyzetet, és visszarepülhetne arra a hétfőre, amikor minden elkezdődött...

- Lám, lám, lám...

A hang olyan csöndes, olyan higgadt volt, mintha csak a szél súgta volna, ám Anita ereiben mégis egy csapásra megfagyott a vér. Ujjai megmerevedtek az időgépen a zsebében, és dermedten hallgatta az oly ismerős, gúnyos hang fuvolázását a háta mögül:

- Csak nem az én kis társamat látom..? Ó, várjunk csak, nem is! Hiszen ő elárult engem... így már nem is lehetünk partnerek, nem igaz? 

Anita habár kővé dermedt attól a hangtól, de arra kényszerítette magát, hogy ne rendüljön meg, és szembenézzen a tulajdonosával. Ám amint lassan körbefordult, azt kívánta, bár ne tette volna.

Ugyanazzal a rakoncátlan, szőke hajkoronával, a napbarnított arccal, a nyúlánk alakkal, és az izzó, aranyszín szemmel találkozott, amikor megfordult, és szembenézett Bill Cipherrel. De nem ez volt az, amitől földbe gyökerezett a lába. 

Ugyanis a démon nem volt egyedül.

Anitában milliónyi érzelem kavargott, mikor zöld szemei találkoztak azzal a mogyoróbarna szempárral, ami egész végig tartotta benne a lelket. Anita mélységes döbbenettel nézett Dipperre, kócos hajára, holtsápadt arcára, és csodálattal csillogó szemeibe. A fiú kezei hátra voltak bilincselve, és a testét egy sejtelmes, kék fényhártya burkolta körül, ami kissé a levegőbe emelte őt. A démon jobb tenyere nyitva volt, amiből Anita kitalálta, hogy Bill ereje tartja a levegőben Dipper ernyedt testét. Annak ellenére, hogy egy burokban lebegett, Dipper határozottan látott és hallott mindent. Legalább is, az arcára írt döbbenet, amivel nézett Anitára, erre engedett következtetni.

Bill gúnyosan és egyben bosszúsan vigyorgott Anitát nézve, aki csak úgy tátogott, akár egy hal.

- Ő... ő meg mit... mit... - dadogta volna a kérdést, habár pontosan tudta rá a választ.