Egy hét Gravity Fallsban

24. fejezet - Kéz a kézben

Anita legszívesebben már abban a pillanatban elindult volna a Kalyibába, hogy beszélhessen Forddal, és átadhassa a mérőszalagot, ám ehelyett kénytelen volt még pár meccset lejátszani sakkpartnerével - habár ezt ő a világért se vallotta volna be magának, de Billt valószínűleg roppant kényelmetlenül érintette, hogy bárki is legyőzheti őt sakkban, még ha ez a győzelem valószínűleg javarészt a puszta véletlen műve volt. Anitának nem volt szüksége gondolatolvasásra ahhoz, hogy ezt kitalálja - a démon arcáról sütött, hogy milyen elmélyülten koncentrált a játszma alatt.

- Nem kéne... nem is tudom, mondjuk elindulni, hm? - firtatta Anita finoman, miután Bill végre valahára mattot adott neki, és ajkait önelégült mosolyra húzta.

Anita sürgető pillantást vetett rá. Minden vágya az volt, hogy beszélhessen Forddal, és kiszabadíthassa Dippert.

- Türelem, kölyök - intette le Bill. Csettintésére szertefoszlott a sakktábla, és az eddig lebegő fotelek, amikben ültek, óvatosan leereszkedtek a földre. Mikor a karosszékek újra a fekete padlón álltak, a szőke démon vidáman Anita felé kacsintott. - De tudod mit, értékelem az elszántságod. Ha akarod, akár indulhatunk is...

Bill egy határozott láblendítéssel fürgén felpattant a karosszékéből, és fölényes mozdulattal igazított egyet csokornyakkendőjén.

- Klassz - Anita megkönnyebbülten bólintott, és a székből fölállva Bill mellé lépett, majd egy fenséges, királynőhöz illő mozdulattal a démon felé nyújtotta a kezét, hogy elteleportálhassanak a Kalyibába.

Bill azonban a gondolatolvasás hiányában eleinte csak kérdő tekintettel pillantott rá, majd végül vállat vont, és egy szimpla mozdulattal rákulcsolta ujjait a lány kézfejére. Olyan határozott magabiztossággal tette mindezt, mintha egyenesen birtokolná őt - ami az alkujuk miatt tulajdonképpen majdnem így is volt.

- Kezdesz egyre elfogadhatóbban viselkedni, kislány - említette meg Bill, és derűsen lenézett egymásba fonódó ujjaikra. Játékosan meglóbálta Anita kezét, mintha szórakoztatná az ujjai látványa a lány kézfejére kulcsolva.

Anita homlokát ráncolva pillantott rá.

- Én azt hittem, hogy teleportálni fogunk - jegyezte meg óvatosan. Bill rápillantott, majd megeresztett felé egy vigyort.

- Ugyan, azok után, hogy a múltkori alkalommal olyan rosszul lettél tőle, eszem ágában sincs ide-oda ugrálni veled a térben! - Bill a kezükre sandított, majd vigyorogva Anitához fordult. - Nem-nem, kölyök, jobban tesszük, ha gyalog megyünk... 

Anita megvonta a vállát, és Bill kezét elengedve kihúzta volna a sajátját a démon ujjai közül - de meglepetten konstatálta, hogy Bill egy csöppet sem engedett a szorításán.

- Öhm... elengednél? - érdeklődött eldöntött fejjel Anita, mire Bill felhúzta fél szemöldökét, és elmosolyodott.

- Talán kéne? - kérdezett vissza kajánul, vidáman ráhunyorítva a lányra. Anita nagyot nyelt, és rekedtesen kinyögte:

- Hát, ha nem akarsz teleportálni, akkor igazán nem szükséges fognod a kezem...

Bill erre elnevette magát, és megvillanó szemekkel így szólt:

- Ó, kislány, hidd el, igenis szükséges lehet - Bill elvigyorodott. - Sőt, akár létfontosságúvá is válhat.

- Például mikor?

Bill magában somolyogva leszegett állal elmosolyodott.

- Majd meglátod - felelte végül sejtelmesen.