Egy hét Gravity Fallsban

20. fejezet - Az őrület kellős közepén

Anitát a mérhetetlen kíváncsisága már sok különös helyzetbe sodorta. Egyszer például tíz évesen biciklire pattant, és a fél városon át üldözött egy neki valamilyen furcsa oknál fogva gyanúsnak tűnő, habár a valóságban egy teljesen hétköznapi buszt, és alaposan el is tévedt utána. Máskor egyedül barangolt az erdőben egy számára különös zörej forrását kutatva, megint máskor hosszú órákig téblábolt egy furcsának kinéző ajtó előtt, várva arra, hogy kinyissa valaki, és megtudja, mi lehet mögötte.

Szóval már sok érdekes szituációba keveredett bele. Ám abban kiegyezhetünk, hogy Anita sosem csinált még egy ehhez fogható baromságot.

Látta a felé úszó bálnát. Látta a szakadékot maga alatt. És tisztában volt vele, hogy amit tenni készül, az az őrültség magas fokát súrolja.

Anita figyelte az egyre közeledő bálnát, és földbe gyökerezett a lába. Nem, ez teljességgel lehetetlen, ez őrület! Ostobaság, amit tenni készül, egyszerűen képtelenség! Megremegtek a térdei a tervének a puszta gondolatától is. Átsuhant az agyán, hogy jobb lesz, ha visszamegy, leül és szépen megvárja Billt, de ekkor bevillant a fejébe egy koszos, fenyőfás sapka képe, meg egy csalódott, mogyoróbarna szempár... Anita elszántan bólintott.

Egy őrült világban őrült döntések születnek. Pláne, ha van olyan valaki azon a világon, akiért érdemes ilyen döntéseket hozni.

Mikor a levegőt kecsesen szelő bálna teste már alig volt két méterre tőle, Anita szinte gondolkozás nélkül futásnak eredt, és irdatlan erővel ellökte magát a füves földről. Kezeivel kétségbeesetten kalimpálva suhant a levegőben az óriási bálna felé. Alatta a szakadék úgy tátongott, mintha a puszta mélységével be akarná szippantani a testét. Túl lassan közeledett ahhoz a bálnához... Nem fogja elérni.

Anita behunyta a szemét, felkészülve a legrosszabbra...

Úgy csapódott oda, mint zuhanó bogár az autó szélvédőjének. Anita kétségbeesetten belemélyítette körmeit a bálna zsíros bőrébe. Rémülten, remegő lábakkal csimpaszkodott ott, és riadtan kifújta magát egy kicsit. A bálna rendületlenül búgta a dalát: bizonyára pont annyira érzékelhette őt, mint az említett szélvédő a felkenődött bogarat.

Anita zihálva és dacolva a forró menetszéllel, lassú mozdulatokkal felküzdötte magát a bálna hátára. Ott aztán ugyanolyan ijedten kapaszkodott az égben úszó bálna testébe, és lábait nagy terpeszben átvetette az állaton, magában hálát adva a sorsnak, hogy jelen pillanatban nem összetört csontokkal fekszik a magaslat lábánál.

Hiába volt szó Dipperről, azért a levegőben úszó bálnára való átugrás egy szakadék felett változatlanul hatalmas őrültség maradt.

Anita figyelmesen pásztázta a körülötte szálló felhőfoszlányokat. Abban a pillanatban döbbent rá, hogy fogalma sincs, hogy Bill kastélya merre is fekszik, és hogy egyáltalán hogyan is néz ki. Hiszen eddig csak belülről látta, és akkor is csak két termét és néhány folyosóját vehette úgy ahogy szemügyre. Anita nagyot nyelt, ahogyan a labirintust idéző folyosókra gondolt. Még ha valamilyen csoda folytán felismerné Bill kastélyát, és netalántán be is jutna oda, fogalma sem lenne róla, hogy merre induljon el benne. Anita idegesen fújtatott.

Hogyan fogja így megtalálni Dippert?

A bálna búgva tett egy félfordulatot, s egy különösen vörös felhőcsoportból kikerülve Anita az arcába csapódó széltől hunyorogva megpillantott egy hatalmas, a város fölött lebegő, éjfekete kövekből rakott piramist. Olyan benyomást keltett, akár egy óriási, egyiptomi mintára épült palota. Gigantikus volt, és szinte már sugárzott róla az egoizmus. Anita megforgatta a szemét.