Lily Anne levelei

Tizenkettő

A taxis talán hülyének nézett, amiért a címem lediktálása után azonnal a fülembe illesztettem a fülhallgatóimat, hogy végre meghallgassam Ed Sheeran új albumát. 

Nem tehettem mást, valahonnan ihletet kellett szereznem, hogy végre megölhessem a főszereplőmet. Egyszerűen képtelen voltam rá, megszerettem, és hiába tudtam, hogy kell a többi karakter fejlődéséhez, az egész regényt áthidaló metaforához is, nem tudtam még megtenni.

Én teremtettem meg, és most meg kell, hogy haljon. Butaságnak tűnik, mégis, nagy dolog ez egy író számára.

Kiszálltam a taxiból. Esőcseppeket érezem meg a hajamon, arcomon. Hirtelen elmosolyodtam. Magam sem tudtam, mik ezek az ellentmondásos érzések, de kint maradtam a ház lépcsőjén ülve, nekidőlve az ajtót keretező egyik oszlopnak, és csak hagytam, hogy a fejembe szálljon az összes hang, és hogy hűtsön le az esővíz. 

Fogalmam sem volt, meddig ülhettem ott, csak a békességet éreztem magam körül.

A mi utcánkban lakott egy kislány, akit akárhányszor megláttam, mindig a sírás fojtogatott. Születése óta tudták, hogy fogyatékkal élő, és nem volt képes egyedül járni. Mindig az egyik szülőjével láttam, de mindig mosoly ült mindannyiuk arcán. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy bennem legyen annyi erő, hogy megadjam neki azt, amire szüksége van. 

Most elsétáltak előttem. Az anyja és az apja is vele voltak most, kezükben egy-egy esernyő, a kislány pedig sántikálva ment, szüleivel az oldalán. Most is mosolyogtak. Kihúztam a fülhallgatóimat. 

Ophelia elmosolyodott. Különleges volt. Az ártatlan mosoly, amit azoknak a gyerekeknek az arcán látunk, akik nincsenek tisztában azzal, ami körülöttük történik. Integettem nekik; az én arcomra is mosoly ült, mert bár tudtam, hogy nehéz a helyzetük, nem engedhettem meg magamnak, hogy éreztessem velük. 

Szóval csak egy arcomra fagyott mosollyal néztem, ahogyan eltávolodnak, az oszlopnak dőlve, az élet igazságtalanságán gondolkodva. Több utcabeli gyerek is elment előttem. Hallottam röhögésüket. Tudtam, hogy Ophelián nevetnek. Hirtelen hatalmas mennyiségű düh gyűlt össze bennem. 

Elképzeltem őket, ahogyan pár év múlva visszagondolnak erre a napra, és amint gombóc gyűlik a torkukba, bánva, hogy így viselkedtek. 

De Ophelia helyzetén ez nem változtat. Ophelia sosem lesz azzal tisztában, hogy más, mint a többiek.

De talán nem is baj ez. És ha rá is jön valaha, majd jusson az is eszébe, hogy talán nem baj, hogy mások vagyunk. Kicsit mindannyian kilógunk a sorból. Aztán eszembe jutott Hagan és az én kapcsolatom. 

Hagan sorából én jócskán kilógtam, és aztán végül mégis én kerültem a sorba. Egyszerre kezdtek a könnyek jönni a szememből és húzódott - ezúttal - őszinte mosolyra a szám. 

Óvatosan nyitottam meg az ajtót, nem tudtam, hol van Hagan. A kanapén feküdt, a tévé halkan szólt, épp annyira halkan, hogy ne ébressze fel. Egy halvány puszit nyomtam a szájára, és a konyhába mentem, hogy vacsorát csináljak. 

Úgy döntöttem, hogy továbbra is zenét hallgatok, már délután is megnyugtatott; most is nyugodtnak kell lennem, hogy este megírhassam végre azt a bizonyos jelenetet, mert már csak attól is görcsbe rándult a gyomrom, hogy rágondoltam. 

Csirkemellet sütöttem és salátát készítettem, és már majdnem készen voltam, amikor Hagan hátulról átölelte a derekamat. Elmosolyodtam. 

Kihangosítottam a zenét. Szembefordultam vele, mire ő azonnal megcsókolt. Egyetlen könnyed mozdulattal felültetett a pultra, így nagyjából egy magasságba került az arcunk, kicsit mégis nekem kellett lehajtanom a fejem. A hajam sűrű függönyt vont körénk, ahogy két kezem közé fogtam az arcát, majd az állára, nyakára, tarkójára vezettem a tenyeremet.