.:Misbeliever:.

Part II.

A/N: Köszönöm szépen, hogy elolvastátok az első részt! Az igazat megvallva nem gondoltam volna, hogy publikálom a sztorit, mert nagyon sok szempontból nem vagyok vele megelégedve, viszont nagyon élvezem és kikapcsol. Ezt az érzést szeretném átnyújtani nektek is, úgyhogy jó szórakozást kívánok a következő részhez :) 

2017. 02. 12.

Vasárnap 11 órakor már a Staples Center egyik staff bejáratánál álltunk és vártunk a közvetlen felettesünkre. Pontban délben kellett munkába állnunk, habár a Premiere Ceremony jelöltek és meghívottak csak három órára jöttek... És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy az igazi jelöltek nyolc óra fele voltak várhatóak. Hosszú napnak ígérkezett, de mint az előző két évben is, tudtam, hogy a folyamatos pörgés jót fog tenni.

- Sziasztok! – lépett ki az ajtón egy alacsony, szőke hajú lány, talpig feketében. Körülbelül tíz évvel lehetett idősebb nálunk és egy belépőkártya lógott a nyakában. – Alison vagyok, és késésben. Gyertek utánam gyorsan. – Bemutatkozni se volt időnk neki, de ahogy láttam, kisebb gondja is nagyobb volt, mint hogy a neveinkkel foglalkozzon. Totál megértettem azonban, hiszen ahogy beléptünk az arénába és végigsétáltunk egy hosszú folyosón, máris szembetaláltuk magunkat a staff többi tagjával és a dolgozókkal. Ahogy végignéztem a fel-alá rohangáló embereken, őszintén sajnáltam őket. Rettentő sok dolgot kellett elintézni közvetlenül a díjátadó előtt, de szerencsére ránk nem hárultak ezekből a feladatokból.

Alison továbbsétált, jobban mondva továbbrohant, mi meg próbáltuk felvenni vele a tempót. Átvágtunk egy hatalmas zárt területen, majd újabb folyósokon keresztül kijutottunk a főbejárathoz. A vörös szőnyeg már mindenhol ott volt.

- Innen fognak majd bejönni a vendégek, ott mennek majd végig – mutogatott Alison sietősen. – Aztán végigmennek a virágoknál, ott, és kijutnak a fotós szekciónál. Ott lesztek ti, és ha nem bánjátok, most Garryre bíználak titeket. – Odaintett egy magas, szemtelenül fiatal srácnak. Mintha csak egy tengerparti kiruccanásról esett volna be, gyönyörű napsütötte bőre volt és rövidesen közelebbről is megcsodálhattam.

Ő már nem sietett sehova és volt időnk bemutatkozni. Nem volt ismerős és mint kiderült később, az volt az első Grammyje, de szerencsére tudta a dolgát. Én már másodjára kerültem a fotósokhoz, így volt némi tapasztalatom, de tisztelettudóan és figyelmesen hallgattam, ahogy Garry elmondott minden fontos információt. Kaptunk egy-egy fehér táblát és filceket hozzá. A feladatunk egyszerű volt, az éppen soron következő sztár nevét kellett ráírnunk és odakísérni a falhoz őket.

Pár órával - és némi étellel a gyomrunkban- később megérkeztek az első meghívottak. Volt valami különleges abban, ahogy az addig pörgős atmoszféra megfagyott egy pár másodperce, majd kiolvadt és még jobban felizzott, ahogy egyesével érkeztek az emberek. Voltak, akik megálltak fotókat készíteni még kint az épület előtt, voltak, akik gyorsan végigsétáltak a vörös szőnyegen, pózoltak és már mentek is tovább, néhány emberrel pedig interjúkat készítettek.

Ahogy közeledtünk a nyolc óra fele, egyre több és több ember jelent meg, míg végül az épület bejárata tömve volt. Már véget ért a Premiere Ceremony, kiosztották az első díjakat, a hangulat pedig sokkal komolyabbá vált. Először a kevésbé ismert zenészek, énekesek jelentek meg, néha azonban szó szerint félreálltak, mikor egy Lea Michele vagy éppen egy Adele tűnt fel. Mikor rájuk pillantottam, vegyes érzelmekkel telve figyeltem, ahogy a szponzor fal előtt mosolyogtak, miközben a fotósok gépei szüntelenül kattogtak. Akaratlanul is elképzeltem, milyen lenne, ha én állhatnék ott... Távolinak és majdnem hogy megvalósíthatatlannak tűnt ez az álom, de mégis jól esett kicsit elkalandozni. Csak egy pár másodpercre.