.:Misbeliever:.

Part III.

A/N: Hey frens! Megérkezett a történet folytatása és egy dolgot szeretnék hozzáfűzni... Nagyon szeretem Jennat és nem terveztem beleírni egyáltalán, de valahogy a sztori mégis úgy hozta, hogy bele kellett írnom. (bááár konkrétan nem neveztem meg... na mindegy). Legyen inkább ez egy AU, ahol Jenna nem "létezik" (ezt még rosszabb leírni) Ajj, értitek! Jó olvasást és bárminemű visszajelzésnek nagyon örülök! xx 

2017. 02. 13.

Mondanom se kell, nem mentünk vissza a Grammy estéjén a buliba. Félúton visszafele akkorát korgott Tyler gyomra, hogy Los Angeles másik végében is visszhangzott, így kénytelen voltam berángatni a legközelebbi gyorsétteremben. Szerencsénkre még pont nyitva volt egy hamburgeres, úgyhogy rögtön be is ültünk az egyik sarokba és rendeltünk.

- Borzasztóan csalódott és szomorú vagyok, hogy egy Taco Bell sincs már nyitva – sóhajtott, mikor visszaültünk a rendelésünk leadása után az ablakhoz.

- Őszintén bevallom neked, gyerekkorom óta ebben a városban élek és még egyetlen egyszer sem ettem ott – avattam be a csúf igazságba, mire hitetlenkedő tekintettel rám meredt. Egymással szemben ültünk egy kis kétszemélyes asztalkánál, a térdeink összeértek, de még pont nem volt kellemetlen a közelség.

- Ez még viccnek is rossz – rázta fejét. – Attól tartok, kedves Moon, hogy hamarosan kénytelen lesz megtisztelni társaságával újra, mert el kell vinnem egy Taco Bell-be. – Kezeivel is hangjával is rájátszott és nem tudtam nem mosolyogni az előadásmódján. Éppen ezért nem lett volna szívem nemet mondani. Igazából akkor már tudtam a lelkem mélyén, hogy nem fogok csak úgy tovább lépni és visszarázódni a megszokott kis életembe.

Utána nem találkoztunk egy darabig, viszont telefonszámot cseréltünk és valami csoda folytán még twitteren is megtalált. Csak miatta töltöttem le az alkalmazást a telefonomra és hol ott beszéltünk, hol sms-ben. Nem telt el úgy nap, hogy legalább egy üzenetet ne kaptam volna tőle, pedig ahogy írta is sokszor, nagyon elfoglalt volt. Turnézni voltak és valahol az ország másik felében járhattak már, de mindig szakított rám időt. Hacsak pár másodpercet is, de tudtam, hogy gondolt rám és ez valamilyen szinten feldobta a napomat.

- Moon, leléptem – kiabált Carry az ajtóból és már el is tűnt. Ő abban a zeneboltban dolgozott, ahol én is lehúztam két évet, viszont én úgy éreztem, kell a változás, ezért kiléptem nem olyan régen. Nem sokkal azután egy kávézóban találtam magamnak munkát, ahol alkalmanként kisebb koncerteket és egyéb zenei, illetve irodalmi előadásokat tartottak. Azt a légkört, amire mindenképpen szükségem volt, végül is megkaptam. Gyerekkorom óta zenéltem, mindig körbevett a zene és úgy terveztem leélni az életem, hogy bárhová is kerülök, ez az egy dolog mindenféleképpen velem maradjon.

Sokat dolgoztam és élveztem is, néha viszont kifejezetten jól esett egy kis pihenés. Aznap is ez volt a helyzet, de mivel legjobb barátnőmet behívták melózni, így teljesen az enyém volt a lakás, amit ki is használtam. Elsősorban csináltam magamnak egy kiadós reggelit és teát, majd odakuporogtam a fotelba egy kis notesszel és a biztonság kedvéért a másik fotel mellé felállítottam a szintetizátorom.

És írtam.

Mindent, ami eszembe jutott, mindent, amit átéltem az elmúlt napokban. Próbáltam megfogni azt az arcot, azt a tekintetet, amihez most már nevet is tudtam kötni, és szavakba önteni, ahogy a szívem és az eszem látta. Ha valamit nem értettem vagy nem tudtam feldolgozni, általában bepánikoltam vagy elkeseredtem. Gyógyír volt ezekre a versírás, főleg, ha dallamot is tudtam hozzá társítani. Nehezen tudtam magam kifejezni, ha valakikkel élőben kellett beszélnem. Viszont az otthonom melegében és nyugodt környezetében, ha egyedül voltam, volt időm és nem nyomták olyan súlyok a vállam, mint az attól való félelem, hogy ki mit gondol. Ezért se hangoztattam, hogy létezett az a kis füzetem. A zongoráról persze tudott Carry, hiszen évek óta ismert, látott már játszani nem is egyszer. Viszont nem hiszem, hogy valaha is felmerült volna benne a kérdés, hogy amiket megmutattam neki, az én szerzeményeim-e. Ennek több oka is volt, de legfőképpen az, hogy teljesen más volt a zenei ízlésünk. Valószínűleg mindig úgy volt, hogy megint egy újabb művészfilmből szedtem egy dalt, vagy egy számára névtelen zeneszerzőtől. És ez így volt rendjén.