.:Misbeliever:.

Part VIII.

Másnap reggel alig bírtam felkelni, túl sokáig szenvedtem az álmatlanságtól az éjszaka folyamán, és mire már el tudtam volna aludni, reggel lett. Szerencsére nem kellett dolgozni mennem, de azért volt bőven dolgom.

- Jó reggelt – Carry vidám hangja köszöntött a konyhából. – Van kávé, pont most főtt le. Kérsz?

Mindössze egy álmos hümmögésre telt, de barátnőmnek ennyi pont elég volt. Fél perccel később már az asztalnál ültem, egyik kezemben egy bögre kávé, a másikkal pedig a fejem támasztottam.

- Mi van veled? Ennyire kimerített az esti koncert? – ült le velem szembe a lakótársam egy pirítós kíséretében.

- Nem, az egyáltalán nem, inkább felpörgetett – ráztam a fejem és belekortyoltam a forró löttybe. Egy kicsit meg is égette a nyelvem, de annyira jól esett, hogy a fájdalom abszolút eltörpült mellette. – Igazából össze vagyok zavarodva teljesen – vallottam be.

- Aha... És ennek köze van egy bizonyos emberhez, akinek a vezetékneve J-vel kezdődik és Oseph-fel végződik és rettentő dögös, mi?

Majdnem kiköptem a kávét, úgy elkezdtem röhögni. Mindig is érdekes megszólalásai voltak, de ez kivételesen tényleg vicces volt. Mikor sikerült lecsillapodnom, komolyra vettem a figurát.

- Igen, köze van hozzá.

Carry várakozóan bámult rám, én pedig nem tudtam, hogyan kezdjek bele. Igazából tudtam, hogy valamilyen szinten kiborulna és előbb vagy utóbb úgyis muszáj lenne elmondanom, úgyhogy inkább előbb akartam megtenni és akkor már tanácsot is kérni egyben.

Vettem egy mély levegőt, összegyűjtöttem elég bátorságot, majd megszólaltam.

– TylermegkérthogycsatlakozzakhozzájukaturnéjukraAsztráliábaésÚjZélandra – hadartam olyan gyorsan, amennyire csak tudtam.

Utána egy másodperc alatt lepergett az életem a szemem előtt és további hosszú percekig imádkoztam, hogy életben maradjak, mert Carry egy árva szót sem szólt. Azt hittem, nem tudom őt már meglepni semmivel, de úgy tűnt, mégis sikerült és ez barátnőmet is váratlanul érintette.

- Oké, várj. Tisztázzuk – kezdte nem sokkal később. – Azt akarod mondani, hogy Tyler azt szeretné, ha elmennél velük a koncertekre, amiket Ausztráliában és Új-Zélandon lesznek... - magyarázott, miközben az asztal felett mutogatott - mármint, te, meg ők, jó pár mérföldre innen.

- Igen, valahogy így – bólogattam és gyors megittam a maradék kávét. A bögrét letettem az asztalra és csak néztem Carry-t... Kezdett kicsit kínos lenni a helyzet, úgyhogy amíg barátnőm emésztette a hallottakat, úgy döntöttem, elmosogatok magunk után.

- És mit mondtál? Belementél? – kérdezte, megtörve az újabb csendet, ami közénk telepedett.

- Még nem – válaszoltam és elterültem a kanapén, úgy, hogy azért rálássak még. - Azért egy ilyet át kell gondolni, mert bár nagyon szeretném, de mégis csak nem Amerikában maradunk. Soha nem voltam még külföldön.

Kicsit meg is rémisztett a tudat, de annyira nem, hogy az legyen a legnagyobb akadály.

- Hát az biztos, hogy ez nem egy egyszerű dolog. Pénz? És mi lenne a munkáddal? Todd elengedne?

Ugyanazokat a kérdéseket vetette fel, amik bennem is elsőként jöttek elő. Gyorsan elmeséltem mindent, amit Tylerrel beszéltünk ezzel kapcsolatban és mondtam, hogy már küldtem egy sms-t a főnökömnek, hogy ha tud, hívjon fel később.

- Gondolom, szeretnél menni, nem? – Bár hülyén hangzott a kérdés, értettem miért így fogalmazott.

Felállt az asztaltól és leült az egyik fotelbe. Én is felültem, magam alá húztam a lábaimat és kibámultam a nyitott ablakon. Újra belegondoltam, milyen lenne és talán egy kicsit el is vesztem ezekben az ábrándokban. Tetszett, amit láttam, reményekkel és jó érzéssel töltött el, de gyorsan visszarángattam magam inkább a valóságba, mielőtt még végleg odavesztem volna.