.:Misbeliever:.

Part IX.

Teljesen elvesztettem az időérzékem és az se tűnt fel, hogy valaki kopog, és már nyílik is a hotelszoba ajtaja.

- Srácok, Mark kérdezi, hogy elmegyünk-e kajálni – halottuk Josh-t az ajtóból, és mint két ijedt kismadár, a másodperc töredéke alatt rebbentünk szét. Zavartan ültem fel az ágyon és a hajamat igazgatva próbáltam elrejteni minden jelét annak, ami eddig történt. Bár semmi szégyellnivalót nem éreztem, nem voltam hozzászokva, hogy ránk nyitnak. Szerencsére úgy tűnt, hogy pont jó volt az időzítés és Josh nem is látott semmit, mert végig a telefonját bámulta.

- Minden oké? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel, amikor felpillantott ránk. Tyler csak megrázta a fejét, mint aki nem érti, miről beszélnek. – Mindegy, a lényeg, hogy jöttök? Most beszélek Markkal – mutatott a kezében tartott telefonra és várakozóan nekidőlt az ajtófélfának.

Tyler kérdően rám nézett, mire én csak bólintottam. – Végül is semmi normálist nem ettünk ma, ránk férne valami rendes kaja – magyaráztam, mire a két fiú mosolyogva összenézett.

- Kiscsibém, várd ki a végét – nevetett Josh és már fordult is kifele. – Lent megvárunk, kapjátok össze magatok és Ty, jól áll a piros szín, de azért töröld majd le – csak úgy mellékesen hozzátette és már el is tűnt, az ajtót résnyire hagyva maga után.

Tyler értetlenül rám nézett, mire rögtön leesett mire célzott Josh. Akaratlanul is elmosolyodtam rajta, főleg azon, hogy ebből az énekes tényleg semmit nem vett észre.

- Kicsit rendbe teszem magam, lent találkozunk – feltápászkodtam a matracról, de még mielőtt a fürdő felé vettem volna az irányt, odahajoltam Tylerhez és letöröltem a rúzsom nyomát az ajkairól.

--------------------------------------------------------------------------------------

Mivel Taco Bellt sehol nem találtunk, ezért egy hasonló éttermet kerestünk magunknak, jobban mondva kerestek a fiúk, én pedig megadóan követtem őket. Mondjuk annyira nem bántam, hogy majdnem egy órát sétáltunk, mert Wellington egyszerűen gyönyörű hely volt. A hotel nem volt messze a Wellingtoni-öböltől, pont ráláttunk még és bár már sötétedett, még mindig olyan hatást keltett, mintha az ég és a víz egy nagy masszává mosódott volna össze. Tyler mellettem sétált mindvégig, miközben a többiek szóval tartották. A szemem sarkából láttam, ahogy néha rám pillant, de már el is kapja a fejét és próbál visszakapcsolódni a beszélgetésbe.

Teljesen magával ragadott a látvány, az atomszféra. Eszméletlen érzés volt a tudat, hogy Új-Zélandon vagyok, több ezer kilométerre az otthonomtól, és ezzel a gondolattal bőven jól is laktam. Legalábbis úgy éreztem, de amint beültünk egy gyorsétterembe és rendeltünk mindenfélét, olyat korgott a gyomrom, mint még soha.

- Valaki nagyon éhes – nevetett Mark, mire óvatosan oldalba könyököltem. Szerencsémre megint Tyler és ő közé sikerült ülnöm és úgy látszott, hogy pont megfelelő helyen voltam ahhoz, hogy tudják a vérem szívni.

- Hagyd már szerencsétlent, a végén elijeszted – védett meg Brad, mire egy eltúlzottan hálás pillantást vetettem felé. – Amúgy pár jó tanács az elkövetkezendő pár hétre. Először is, ha buszon alszunk, kényelmetlen lesz, de vicces, ha hotelban, akkor nyugis, de legalább lesz pár órád rendesen aludni.

- Ha buszon vagyunk, Josh előtt fürödj – vágott közbe egy srác - ha jól emlékeztem, Chrisnek hívták – és erre a kijelentésre mindenki hangosan felnevetett és egyszer kezdtek el beszélni. Josh próbált rákontrázni, de amennyire hallottam, nem ment neki.