.:Misbeliever:.

Part V.

A/N: Hey hey! Megjöttem, újra itt vagyok, hoztam egy kis friss és ropogós részt. Yay! Ez most rövid lett, kicsit olyan filler szagú. De azért remélem tetszik, majd igyekszem a következőt már tartalmasabbra megírni! xx 

Másnap, ahogy felébredtem, nem csak az első gondolatom volt Tyler, hanem konkrétan az első ember, akit megláttam. A szívem a torkomban dobogott és próbáltam nem elátkozni magam, mikor visszagondoltam az előző estére. Tényleg átjött. Tényleg látott összetörten és kisírt szemekkel... és tényleg az ő hangjára aludtam el.

Óvatosan kicsomagoltam magam ölelése alól és imádkoztam, hogy ne ébresszem fel. Szemmel láthatóan a koncertjük teljesen kimerítette, mert olyan mélyen aludt, hogy meg se moccant, mikor arrébb pakoltam a karjait. Kiosontam a konyhába és halkan elkezdtem reggelit csinálni. Azt terveztem, hogy mire felkel, meglepem egy kis omlettel, mert szörnyen éreztem magam. Tudtam, hogy nem én kértem, hogy eljöjjön és megvigasztaljon, mégis a saját felelősségemnek éreztem, hogy megháláljam. Többszörösen is.

Amíg a konyhapult előtt állva sürögtem-forogtam, rövid időre megfeledkeztem a problémáimról és Carryről. Egyedül akkor jutott eszembe, mikor kinyitottam a hűtőszekrény ajtaját és megláttam egy bontatlan doboz szójamentes tejet. Görcsbe állt a gyomrom, de próbáltam másra koncentrálni. Mondjuk arra, hogy Tyler Joseph az ágyamban aludt és éppen valami ehetőt igyekeztem varázsolni számára.

- Moon? – Az ő hangja rántott vissza a gondolataimból. A konyha ajtajában ácsorgott ugyanabban a ruhában, amiben tegnap este megjelent. Haja össze volt kócolódva és a szeme alatti karikák szinte üvöltöttek egy liter kávéért. Vagy kettőért.

- Jó reggelt. Ugye nem én keltettelek fel? – kérdeztem aggódva, ahogy megtöltöttem egy bögrét a fekete löttyel. – Főztem kávét, de van egy rakat Red Bullunk is – mondtam és mikor Tyler az energiaital mellett döntött, elővettem neki egyet. - Ja és, amúgy szereted az omlettet? Szeretném megköszönni, amit tegnap értem tettél – hadartam és próbáltam egyszerre rá is és a serpenyőmre is odafigyelni.

- Még soha nem kóstoltam – mosolyogva rázta a fejét, aztán ahogy kiült az ijedtség az arcomra, rögtön hozzátette – de bízom benned, biztos isteni omlettet csinálsz.

Mellém lépett és figyelte, ahogy igyekeztem nem odaégetni a tojást. Tekintetével szintem belém vájt, de a szó pozitív értelmében. Felnéztem rá egy másodperc erejéig és az a kis apró mosoly, ami a szája sarkában bújt meg abszolút feldobta a kedvem.

Aztán kulcscsörgésre lettünk figyelmesek, amit az ajtó nyílásának nyikorgó hangja követett.

- Moon? – hallottam Carry hangját, amitől totál lefagytam. Megfordultam és megláttam a nappali közepén állva a legjobb barátnőmet. A bőröndjét nekitámasztotta a fotelnak. Fáradt, de ellágyult hangon szólt hozzám. – Ne haragudj... - majd közelebb lépett, de addigra már én is elindultam felé. Félúton találkoztunk és rögtön egymás nyakába borultunk. Szerettem volna sírni és leszidni egyszerre, de nem tudtam megszólalni se. Helyettem ő tette ezt meg.

- Ne haragudj, hogy leléptem, aztán meg láttam a sok üzenetet és hívást és azért is bocsánat, hogy nem reagáltam rá. Nagyon szeretlek – mondta és olyan erősen szorított, hogy alig kaptam levegőt.

- Te ne haragudj. Szörnyű barát vagyok – nevettem keserűen és bár én így is gondoltam, reméltem, hogy Carry nem gondolt bele. Eltolt magától és egy izgatott mosoly ült ki az arcára.

- Képzeld, jelentkeztem mégis a-... Várj. Ő mit keres itt? – mutatott hirtelen mögém és egészen addig nem is realizáltam, hogy a konyhában még mindig ott állt Tyler és most már Carry is látta. Megpördültem tengelyem körül és zavart mosollyal az arcomon megragadtam és magam mellé húztam.

- Carry, ő itt Tyler. Tyler Joseph – mutattam a férfira, akinek az arcáról sütött, hogy zavarban volt. Nem hibáztattam, hiszen elég katyvaszos helyzetben kellett megismernie a legjobb barátomat. – Tyler, ő pedig itt Carry Mason.

Mintha a szüleimnek mutattam volna be az új pasimat, Carry egyszerre volt az aggódó, de bizakodó anyukám és a vasvillával a kezében ítélkező apám. Rémisztő volt ez az egyveleg a tekintetében, de láttam, ahogy lassan megenyhült.

- Örülök a találkozásnak – mosolyogva nyújtotta ki a kezét Tyler, amit Carry ugyan elfogadott, de láttam a tekintetében, hogy abszolút meglepődött.

Aztán csak álltunk ott némán, néha egymásra néztünk, mosolyogtunk, aztán mindannyian találtunk valami érdekeset, amit lehetett bámulni. Nagyon kínos volt.

- Szóval pont ott tartottam, hogy nekem lassan mennem is kell – szólalt meg Tyler, majd rám nézett bocsánatkérően. – Ne haragudj, de holnap este indulunk és rendbe kell tennünk pár dolgot még itt – egyik karjával felém nyúlt és óvatosan átölelt. Próbáltam megragadni azt a pillanatot, mintha lett volna erőm ott tartani vele, de aztán egy apró sóhaj kíséretében elengedtem. Mennie kellett, de tudtam, hogy hamarosan úgy is találkozunk.

- Örültem – biccentett Carry és hihetetlen mód még egy apró kis mosolyt is elejtett. Tyler viszonozta, majd mintha csak az a mosoly bátorította volna, mielőtt még elindult volna, felém fordult és egy apró csókot lehelt ajkaimra.

------------------------------------------------------------------------------------------

Az egész napot azzal töltöttük, hogy beszélgettünk. Carry elmesélt mindent, hogy merre volt, mit csinált és hogy végül is megkereste azt a professzort, akitől az ajánlást kapta. Visszamegy az egyetemre és egy kutató csoport tagja lesz, gyakornokként. Én a nap folyamán kismilliószor kértem bocsánatot, ahogy barátnőm is. Ígéretet tettünk, hogy nem fogjuk egymást ott hagyni, ha kisodródunk a napsütötte oldalról, és hogy nem fogunk annyit hisztériázni. Legalábbis majd próbálkozunk.

- Na, most, hogy minden boldogság meg három nap óta először van a kezemben rendes kávé, meséld csak el, mi a helyzet veled és a szépfiúval. Ha jössz azzal, hogy csak barátok vagytok, rádöntöm ezt a kávét, pedig hidd el, nagyon megszeretném végre inni. – Szegény Carry allergiás volt a tejfehérjére és úgy tűnt, annál a haverjánál, akinél megszállt, nem igen volt szójamentes tej. Ő pedig csak és kizárólag tejjel issza a kávéját.

- Őszintén? – A kanapén ültünk, barátnőm törökülésben felém fordulva, én pedig félig lecsúszva, fejem a háttámlának döntve. – Nem tudom. Fogalmam sincs. Csak úgy... van. Beszélünk rendszeresen, most itt voltak egy hétig. Találkoztunk... nem tudom – szenvedtem. - Egyrészt akárhányszor rágondolok, izzadni kezd a tenyerem és izgatottság kúszik végig rajtam, viszont félek is. Túlságosan is elővigyázatos vagyok és sok időbe telik, mire közel engedek akárkit is magamhoz. Tyler viszont rögtön átugrotta az első pár akadályt. Én rontottam el valamit, vagy csak hagynom kéne, hogy történjenek a dolgok a maguk rendjén?

- Aranyos srácnak tűnik és meglehetősen helyes. Ha élvezed a társaságát, szerintem ússz az árral. Aztán lehet, nem jön össze, de még mindig vissza tudsz úszni. Jobb elindulni és útközben visszafordulni, mint az, ha sose próbálod meg.

Volt valami abban, amit mondott. Ráadásul valaki, akinél az egyéjszakás kalandok rendszeres programok voltak, bátornak kellett lennie.

- Amúgy neked nem irodalomra kellett volna menni? – hülyéskedtem, mire megbökött a könyökével.

- Aztán remélem lesz alkalmam találkozni még vele. Már nem azért, de csajszikám te nem akárkivel kavarodtál össze.