.:Misbeliever:.

Part XI.

A/N: Sziasztok ♥ Bocsánat, hogy ennyi kihagyás után jelentkezem csak, sok minden dolgom volt az érettségi és egyebek miatt. Képzeljétek, bejutottunk a Sziget Tábortűz zenészei közé, természetesen TOP dalokat is játszunk majd. 

A részhez annyi hozzáfűzni valóm van, hogy lehet katyvasz... sőt, az. De most én is egy nagy katyvasz vagyok, talán most a legsebezhetőbb. Remélem azért sikerült átadni, amit én is érzek jelenleg. Jó olvasást xx

Nem igazán akartam hinni a fülemnek, pedig ennél tisztábban még soha senki nem mondott nekem semmit. A választ is már régen tudtam, de volt valami, ami visszatartott. Nem tudtam rávágni, hogy igen, nem voltam eléggé biztos abban, hogy közel merem engedni magamhoz. Elképzelni nem tudtam, mi lehet a jövőben, hogyan alakulhatnak a dolgok, ami egy kicsit megrendített és nem hagyta, hogy rögtön a szívem szerint cselekedjek. Akkor döbbentem rá, hogy az egy éjszakán át tartó kapcsolatok nem véletlenül voltak a mindennapi életem részei.

Másrészt viszont... amint felnéztem rá, tekintete rabul ejtett és teljesen elgyengültem.

- Igen – a szavak csak úgy legördültek ajkaimról, aztán észre sem vettem, de már egymásba gabalyodva bukdácsoltunk el egészen az ágyig. Hangos puffanással érkeztem a bevetett ágyra, az egész testem szinte égett, a friss, hideg huzat megváltásként tapadt a hátamra. Levegőért kapkodtam, pedig már teljesen megtelt vele a tüdőm. Úgy éreztem, hirtelen lázas lettem, de nem akartam kigyógyulni belőle soha többet.

A lejtő alján, ahol aznap este elindultam, végül csalódottság várt. Csalódtam magamban, mert bár rettentően jól éreztem magam Tyler mellett, és büszkén húztam ki magam, mikor bejelentette a többieknek, hogy együtt vagyunk, esténként egyedül maradtam a gondolataimmal és hirtelen minden a feje tetejére állt. Egyik pillanatban hálás voltam érte, azért a buliért, ahol egy másodpercen múlt, hogy találkozunk, a másikban pedig már átkoztam magam, hogy miért kellett egyáltalán szóba állnom vele; onnantól pedig, mintha egy érzelmi hullámvasútra ültem volna fel.

- Mi a baj? – kérdezte Ty a melbourne-i koncert után. Az öltözőben ültünk, vártuk, hogy elkészüljön Josh és Mark. A combomra tette a kezét és lassan simogatni kezdett. Kicsit megnyugtatott, ugyanakkor nem akartam erről témát nyitni, de tudtam, hogy át fog rajtam látni.

- Semmi baj nincs. Mi lenne? – Azért adtam egy esélyt a dolognak és a lehető legtermészetesebb mosolyom villantottam rá. Nem akartam, hogy a hülyeségeimmel foglalkozzon, amikről én is tudtam, hogy azok... De egyszerűen nem tudtam megállítani a gondolatokat. Nem állnak le. Nem lehet őket eltaposni, eldugni egy fiók mélyére, vagy elégetni. Ha meg is próbáltam, csak többszörösen jöttek vissza és attól féltem, ha kinyitom a szám, Tylerre is átragad ezekből valami. Elkezdtem játszani a hajam végével akaratlanul, de gyorsan abba is hagytam, amint észrevettem.

Tyler pár másodpercig csak bámult rám, szinte hallottam, ahogy gondolkodik. Már vártam, mikor szólal meg, azonban nagy meglepetésemre nem válaszolt semmit, előkapta a telefonját, pötyögött rajta valamit, majd felállt és felém nyújtotta a kezét.

- Gyere velem. – Szófogadóan tenyerébe csúsztattam az enyém és hagytam, hogy vezessen. Meg akartam kérdezni, merre megyünk, de amint kiértünk az aréna hátsó bejáratához, meggondoltam magam. Beültünk Brad bérelt autójába és kihajtottunk a főútra. Szó nélkül tettük meg az utat a hotelig, amiért eszméletlenül hálás voltam. Nem éreztem azt a nyomást, amit a segíteni akaró kezek alatt eddig mindig és azalatt a röpke 20 perc alatt viszonylag le tudtam nyugodni és a folytonos gyomorgörcsöm is elmúlni látszott.

Tyler egy pillanatra se engedte el a kezem, szorosan összefonta az ujjainkat és néha apró cirógatásokkal biztosított arról, hogy nem lesz baj, bízzak benne.

Gyorsan beugrottunk a hotelszobánkba, majd beszálltunk a liftbe és a legfelső emeletig felmentünk.

- Nem is tudtam, hogy van ennek a hotelnak tetőtere – csodálkoztam, ahogy előre engedett az apró lépcsőn. Amint kimásztam, lélegzetelállító látkép tárult a szemem elé. A távolban hatalmas épületek sziluettje látszódott, az utcafények megvilágításától olyannak hatott az egész, mint egy festmény. Szinte hihetetlen volt, hogy milyen magasan vagyunk, és mennyire részletesen láthatok mindent. – Honnan tudtad? – kérdeztem csodálkozva, ahogy Tyler mellém lépett. Nem egy olyan helynek tűnt, ahova csak úgy random felmászkálnak a hotel vendégei.

- Voltunk már ebben a hotelban, még mikor a Paramore nyitózenekara voltunk – válaszolta és gyengéden átkarolta a derekam. – Hogy tetszik?

- Csodálatos... Igazából, mondanám, hogy ez életem legszebb pillanata, de amióta ismerlek, az összes veled töltött pillanatot oda tudnám sorolni – nevettem zavartan, mert időközben rájöttem, milyen klisésen és csöpögősen hangzik ez hangosan kimondva. Egy újabb hullámnyi rosszul lét söpört ettől végig rajtam, hogy megint sikerült valami szánalmasat mondanom, de szerencsére úgy tűnt, Ty egyáltalán nem így gondolta. Elmosolyodott és nyomott egy puszit a fejem tetejére, majd kicsit előrébb léptünk. Messze voltunk még a peremtől, de egyre több minden vált láthatóvá így.

- Mit látsz? – kérdezte, és hirtelen nem tudtam, hogy ez most valami becsapós kérdés akart-e lenni, vagy tényleg komolyan mondja. Végül azért elgondolkodtam, talán több percen keresztül is, mielőtt válaszoltam volna.

- Kicsit olyan, mintha a saját világom látnám – feleltem és körbenéztem. – Hmm... Nehéz megfogalmazni... - tettem hozzá pár másodperces szünet után.

- Azt hiszem értem – bólintott és átvette a szót. – Ugyanezt gondolom én is. A világom közepén én állok, körülettem pedig minden más, amik lehet elsőre úgy tűnnek, hogy nem befolyásolnak, de valójában mégis. Hozzám tesznek valami aprót, mint ez a látvány most, és hogy itt állsz mellettem. Eltörpülnek az élet nagy dolgai mellett, de az, hogy most boldogságot érzek, hatással van a jelenemre és a jövőmre is.

Teljesen elvesztem a szavaimban, de azért igyekeztem mondandója lényegét is megragadni és jól átgondolni. Nem értettem, mire akar kilyukadni.

- Csak halvány elképzelésem van arról, mi lehet, ami a szíved nyomja. De tudd, hogy lehet apróságnak tűnik, de befolyásolhatja a jelened és a jövődet is. De ugyanúgy én is. Oszd meg velem, mi bánt, segíteni szeretnék és hozzád adni valami jót is.

- Néha feltámad a kis világomban a szél. Van, amikor ártalmatlan és csak lágyan megcirógatja az arcom és már el is múlik. Aztán van, hogy a semmiből felcsap és tornádóként söpör végig, de hangtalanul. – Egy pillanatra megálltam, vettem egy mély levegőt és folytattam. - Szétrombol sok mindent, de csak látszólag, mert behunyom a szemem és mire kinyitom, minden ugyanúgy áll, mint az előtt. Csak addig rossz, míg sötét van. – Hirtelen ólomsúlyúnak éreztem a szemhéjam, kénytelen voltam becsukni a szemem. - Olyankor úgy érzem, szédülök, és bármelyik pillanatban eleshetek, de tudom, hogy stabilan állok és fizikailag képtelenség, hogy elessek. – Újabb sóhaj. - És mégis képes vagyok elesni.

Két biztonságot és melegséget nyújtó kéz karolt át hátulról, majd suttogást hallottam.

- Ha elesnél, én ott leszek, és elkaplak.

Yvs