.:Misbeliever:.

Part VII.

A/N: Sziasztok! Újra. Igen, ilyen hamar. Több okból is írtam most új részt; az egyik, hogy megérkezett az ukulelém, akit kreatívan Tyjo-nak neveztem el. De számomra ez TyJo, és akkor Josh is benne van, plusz ma érkezett meg, Jenna és Ty házassági évfordulójának a napján. Lehetne ennél tökéletesebb? A másik ok is ide kötődik, ugyanis hálám jeléül külön kiemelném, hogy ezt a részt Pannának dedicatelem a segítségéért cserébe :) Jó olvasást, nyugodtan írjátok meg kommentben, mit gondoltok, hogy tetszett a rész, vagy ha van valami észrevételetek, akkor azt. xx

Hosszú másodpercekig csak bámultam a kijelzőmet az ágyamban összekuporodva. Akkor értünk vissza nem rég a kávézóból és már letusolva feküdtem a takarómmal összegubancolódva, alvásra készen. Nem volt a terveim között az, hogy ijedten felpattanva magam mögött hagyom a kedvenc helyem és kiszaladok a fürdőszobába őt tárcsázva.

Egy ideig csak csöngött a telefon, már azt hittem, direkt nem fogadja el a híváskezdeményezést, mikor végre meghallottam a hangját, amihez rövidesen kép is társult.

- Ne haragudj, hogy nem válaszoltam rögtön. Josh alszik és nagyon vékonyak a falak, ezért kijöttem a házból – magyarázta én pedig megértően bólintottam.

- Persze, semmi gond – legyintettem gyorsan. – Tyler, hogy érted te ezt a dolgot, amit írtál? – kérdeztem azonnal és már a szívem akkor a torkomban dobogott. Nem tudtam, tudni akarom-e a kérdésemre a választ, és hogy vajon csalódást okozna-e, ha csak én értettem volna félre.

- Így, ahogy írtam – mosolygott, de annyira nem volt az a mosoly magabiztos. Inkább csak egy természetesen megbúvó apró kis vigyor volt, amit nem tudatosan öltött magára, hanem szimplán a kétes helyzet szülte izgatottság miatt.

Hitetlenkedve megráztam a fejem és leültem a kád szélére. – Most akkor jól értelmezem, hogy megkérdezted, veletek tartanék-e a turnétokra? Hol turnéztok egyáltalán? – Igazából érdekesnek hangzott és vonzott is valamilyen szinten a gondolata, viszont elképzelni se tudtam, hogy tervezte kivitelezni ezt. Bár úgy véltem, ha Amerikában koncerteznek, akkor igazán nem nagy dolog, ha velük megyek én is.

- Valójában most szünetünk van, itthon vagyunk Columbusban – kezdte én pedig már sokadszorra próbáltam a lelki szemeim elé elképzelni, hogyan nézhetett ki az otthona, amin Joshsal osztozkodtak. Az alapján, amiket mesélt, valószínűleg egy hasonló albérletük lehetett, mint a miénk Carry-vel.

- Értem. És mikor mentek újra, meg hova? – érdeklődtem és már kezdett a szívverésem is lassulni, ahogy csevegősre vettük a formát.

- Majd csak március végén indulunk útnak. Új-Zélandra – felelte egyszerűen, mintha tényleg egy mindennapi információt közölt volna. Azonban számomra ez bőven kiesett a mindennapi kategóriából. – Aztán pedig Ausztráliába, de szinte egyre megy.

- Tyler – elkerekedett szemekkel bámultam rá a FaceTime-on keresztül. – Új-Zéland? Ausztrália? Az borzasztó messze van! Nagyon király hogy ott koncerteztek, tényleg, de nem hiszem, hogy oda én... érted. Meg ez rengeteg pénz. – Szinte rögtön lepergett előttem minimum húsz ok, amiért kapásból nemet kellett volna mondanom. Nekem Los Angelesben munkám volt, életem, ami felelősségekkel jár és a kis kávézói munkámból nem futotta új-zélandi meg ausztráliai kirándulásokra.

- Igen, rengeteg pénz, amit mi bőven tudunk fedezni, anélkül, hogy akár te, vagy akár mi észrevennénk – láthatóan rosszul érintette a reakcióm. Biztos nem ezt várta, de láttam rajta, ahogy szépen lassan leesik neki, mi is a legnagyobb akadály.

Nem ismertük olyan régóta egymást. Sőt. Ahhoz képest, amennyi idő eltelt az első – és elég emlékezetes – találkozásunk óta, eléggé abszurdnak tűnhetett a kettőnk közeli kapcsolata. Úgy éreztem, mintha minimum pár éve már az életem részét képezné. Hamar látott és tudott meg olyan dolgokat, amikben mások csak akkor részesülhettek, ha türelmesen kivártak nagyon hosszú időket. És ez engem vele kapcsolatban nem zavart. Másnál lehet rosszul éreztem volna már magam, de akkor alapból nem is engedtem volna. Tyler és én köztem viszont volt valami... megfoghatatlan, ami annyira szilárdnak és erősnek tűnt, hogy bátran mertem rátámaszkodni és elengedni magam, akár lehunyt szemekkel is.

Biztosra vehettem, hogy ő is így gondolta. Nem kellett róla beszélnünk, leolvastuk egymás arcáról. Egyetértettünk ebben, viszont ez akkor sem így működött. Minden emberi kapcsolatnak megvan a maga útja, ami során majd alakulnak a dolgok. Mi meg felborítottunk mindent és majdnem, hogy a végéről kezdtük a dolgokat.

Vettem egy mély levegőt. Őszintén bevallva imádtam a gondolatát ennek a dolognak. Soha nem voltam még Mexikóban sem, nemhogy a világ másik végén. Ráadásul ez azt jelentette volna, hogy Tylerrel tölthetek több napot is, megismerhetem a legjobb barátját és azokat az embereket, akikkel napi szinten kapcsolatban állt. Többszörösen is nyerhettünk volna ebből az útból.

- 3 hétről lenne szó. Jobban megismerhetnénk egymást, amire rendes körülmények között nincs időnk. Plusz, te is szereted a zenét, mi is szeretjük a zenét. Tökéletes párosítás, nem? – nevetett zavartan. - És végig velünk lennél, gondoskodnánk arról, hogy meglegyen mindened – váltott vissza komolyra. - A költség részére ne is gondolj... Remélem, tudod, hogy nem felvágni akarok azzal, hogy megtehetjük.

Ebben abszolút igaza volt. Tény, hogy a zenéből rendesen meg tudtak élni. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam és az agyam próbálta is észérvekkel alátámasztani, hogy miért ne tartsak vele.

- Alszom egyet rá, rendben? – nem akartam rögtön döntést hozni, de nem is akartam elszomorítani és rögtön elutasítani. Igazából nem akartam elutasítani egyáltalán, de egy ilyen volumenű elutazáshoz nem csak saját magamnak kellett hozzájárulnia, volt nekem egy főnököm is.

Tyler arcának vonásai kisimultak és egy apró mosoly kúszott fel a szája sarkába. – Rendben. Remélem, jól dönt, mert mint Mester, be vagyok táblázva, így ha magán zongoraórákat szeretne venni, időben kell jeleznie.

- Igenis, értettem. Mindenesetre tartson fent egy helyet nekem, később bánná, ha egy ilyen nagyszerű tehetséget, mint én, veszni hagyna. – Beszálltam én is a játékba, de nem bírtam sokáig, elvigyorodtam, amit ő is viszonzott mielőtt elköszöntünk egymástól és letettük a telefont.

Aznap este nem sokat aludtam végül, akaratlanul is kattogott az agyam. Tudtam, hogy el akarok menni Tylerrel és azt is tudtam, hogy nem akarom hagyni, hogy kicsússzon a kezeim közül. Akkor azon az éjszakán, az ágyamon ülve teljesen hidegen hagyott, hogy kerültem össze azzal a férfival. Az sem érdekelt jobban, hogy volt valami, amihez tartani akartam magam, és amibe az egyéjszakás kalandok pont belefértek, de annál több már nem. Azokat a hangokat is próbáltam elhessegetni, amik folyton próbáltak utat törni maguknak a fejembe, hogy elültessék azt a gondolatot, miszerint amilyen gyorsan összejöttek a dolgok, olyan hamar véget is érnének.

Itt volt az ideje merésznek lenni és kilépni a komfortzónámból, főleg, hogy tudtam mennyi minden jó dolog várhat ott kint.