.:Misbeliever:.

Part IV.

A/N: Köszönöm a visszajelzéseket és mindent, remélem nagyjából kezditek érezni, mit akarok ebből a sztoriból kihozni. Szeretném majd arra fektetni a hangsúlyt, amivel én is küzdök most, és amiben a legtöbbet a fiúk tudtak segíteni. Itt is van a következő kis szösszenet, a #truceproject hatására. Jó olvasást xx

2017. 03. 11.

A konyhában álltam a pultnál és egy újabb adag kávét főztem le, mikor Carry hangos robajjal csapódott be a nappaliba. Eldobta a bőröndjét és duzzogva levágta magát a fotelba. Kikukucskáltam, de nem mentem ki hozzá.

- Mi a baj? - kérdeztem és éppen, hogy csak végig mondtam, már bele is kezdett.

- Hát én ezt nem hiszem el, Moon - vágta rá sértődötten és felém fordult, lábait felhúzva. - Nem elég, hogy már az első pár percben összevesztem Jacksonnal, de meg is lettem fenyegetve.

Jackson a nála 5 évvel idősebb bátyja volt a családjuk szeme fénye. A sikeres kosárlabdázó, aki ösztöndíjat kapott már akkor, mikor még csak nem is látott kosárlabdát. Jelenleg is sportolt és ahogy hallottam, sikert sikerre halmozott... Ellenben Carry...

- Azt mondta anya, hogy ha nem kezdek valamit az életemmel, tehát nem megyek egyetemre, akkor haza kell költöznöm. Most mondd meg - sértődötten széttárta karjait és tudtam, hogy tőlem várja a megoldást. De nem tudtam rá mit mondani. - Van munkahelyem, saját magam fizetem az albérlet rám eső részét és Moon, az isten szerelmére, már nem vagyok gyerek!

- Anyukád csak aggódik - próbáltam racionálisan látni a dolgokat. Nem szerettem bevédeni úgy a barátaimat, hogyha nem adtam nekik teljes mértékben igazat. - Nagyon okos ember vagy és kár lenne szerintem is egy zeneboltban vesztegetni az időd.

- Ne kezdd te is. Tudod nagyon jól, hogy nem élnék meg a biológiából.

- Most utasítottad vissza azt a lehetőséged, ami alapján meg tudtál volna élni belőle - rántottam meg a vállam ridegen és már el is tűntem újra a konyhában.

A középiskola után pár esemény hatására összeköltöztünk. Carry miattam nem ment el végül egyetemre, amit akkor azért nem bánt, mert mellettem tudott lenni, most pedig azért nem, mert nem sokkal később el is vesztette lelkesedését. Orvosnak készült mindig is, rengeteget tanult és a szülei is erre a pályára tették a legnagyobb hangsúlyt az életében. Természetesen ezek után megromlott a kapcsolatuk velük és csak nagyon ritkán ment haza, főleg a nagyszülei miatt. Most pedig egy újabb lehetőséget kapott, amit szintén visszautasított.

Percekig csend volt az egész lakásban, aztán hirtelen arra lettem figyelmes, hogy barátnőm egy másik, kisebb bőröndöt húz maga után. Megállt a konyha és a bejárati ajtó között és rám nézett.

- Tudod, sok mindent látok nap, mint nap... De arra nem számítottam, hogy te se állsz mellém. - Szavai szintek belém vágtak, és egy pár másodpercig csak állt egyhelyben és farkasszemet nézett velem. Lehet arra várt, hogy bocsánatot kérjek, vagy egyáltalán megszólaljak, de nem értettem, miért kapta fel úgy a vizet. Aztán már nem volt időm bármit is tenni, mert elindult az ajtó felé és elment.

Akkor még nem éreztem ennek a szituációnak a súlyát, csak két nappal később, mikor még mindig nem jött vissza. Egyetlen egy üzenetet nem írt, mikor hívtam, először hangpostára váltott, nem sokkal később meg már elérni se tudtam. Igyekeztem nem pánikolni, egy ideig még büszke is voltam magamra, aztán egyik este beütött valami. Mi van, ha nem jön vissza soha? Forrófejű és akaratos személyiség volt, ráadásul folyton harcolnia kellett egy kis elismerésért a családjában. Ennek ellenére kitartó volt és a legrosszabb pillanataimban is mellettem volt. Talán ez volt a gond... hogy mindig ő adott, én pedig nem tudtam mivel meghálálni. Nem is igazán gondoltam volna, hogy neki is lehetnek gondjai. Mindig olyan erős és magabiztos volt. Én pedig ennek a totál ellenkezője voltam.