Hold on~Tarts ki *BEFEJEZETT*

11. fejezet

Április 12.

Fruzsi mereven nézve állt a tükör előtt. Képtelen volt felfogni, hogy mi történt. Szíve már tudta, de agya nem akarta elfogadni, hogy Taehyung meghalt, Jankát pedig elütötte egy autó és memóriája károsodott.
Megigazította fekete szoknyáját és ugyanilyen színű zakóját. Egy sóhaj kíséretében sétált ki a szobából, majd felvette sötét topánkáját. Mellette egy rövidebb hajú lány jelent meg, fekete nadrágban és szintén zakóban. Szó nélkül mentek le a lifttel és még mindig némán ültek be az autóba. Abba az autóba, mely nemrég még vidám barátnőjüké volt. Ha tehették volna, rá se néznek a járműre, ám másik kocsijuk szervízben volt fékcsere miatt.
Fruzsi nem bírta a csöndet, ezért bekapcsolta a rádiót, de egyből másik adót keresett, mikor meghallotta a felcsendülő Bangtan Boys számot.
Fél óra múlva kiszálltak és céltudatosan megindultak a komor helyen. Sétálás közben egyre több emberrel találkoztak össze. Fiatalok, isősebbek, gyermekek, síró asszonyok és értetlen kisfiúk. De mindenhol komor arcok néztek vissza rájuk. Komor és néhol meggyötört arcok, melyek talán csak a felejtést várták.
-Sziasztok - köszöntek egyszerre hat fiúnak.
-Sziasztok - felelték egyszerre, ám több szó nem esett köztük, ez is túltett rajtuk. Nem tudták, hogyan kéne viselkedniük. Egymáa nyakába borulva sírni? Vigasztalni a másikat? Vagy csak részvétüket kifejezni a többi emberrel együtt? Így inkább csak csendben bámultak maguk elé, néha-néha egymásra pillantva és, ha volt hozzá elég erejük, halvány, bíztató mosolyt küldtek a másiknak. Bár nem mindig sikerült arcukról a fájdalmat és a jövőtől való rettegésüket elrejteni.
Némán hallgatták a beszédet, majd mondtak egy-egy szót mindannyian. Végül könnyekkel szemeikben nézték a koporsót az ismerősök, amint eltűnik a gödörben. Lassú léptekkel dobtak földet a sima tárgyra, míg végül nem látszódott már ki semmi sem. Az utolsó dolog, ami Kim Taehyung életét jelképezte már csak a felirat a síron volt.
Körülöttük az emberek fel-fel sírtak, de a nyolc fiatalnak nem voltak könnycseppek szemeikben.
-Viszlát, hyung - suttogta Jungkook, majd belekezdett gyönyörű hangjával szívszaggató énekébe, melyet hamarosan a többi fiú is énekelni kezdett, míg erőteljes, mégis lágy dallamaik töltötték be a temető komor csendjét, és még egyszer, utoljára érezték, hogy elhunyt barátjuk is velük énekel.

Először hetente jártak ki a sírhoz, újabb rózsákat téve rá, ám ez csak egyre több szenvedést és szomorúságot szült, így lassan már csak kéthetente, külön-külön jártak ki. Ha valamelyikük mégis találkozott a másikkal, idegenekként mentek el egymás mellett.

Namjoon komótos léptekkel haladt a sírkövek között. Kezében ott virított három szál rózsa. Épp befordult egy sarkon, mikor megpillantott valakiket a sírnál, kik eddig egy fa takarásában álldogáltak. Csendesen indult arra, nem akarta megzavarni a két lányt. Talán rajongók lehettek, kik hűségesek maradtak szeretett idolukhoz.
Ám hidegzuhanyként érte őt a két ismeretlen személye. Ujjai közül kiestek a vörös virágok és úgy érezte, egy tapodtat sem tud mozdulni. Csak ledöbbenve bámulta a túl ismerős lányt, ki pillantását a sírról immár Namjoon-ra vezette. Mindig kedvesen csillogó türkizes íriszei most hidegen néztek a fiú, vagy inkább férfi szemeibe. Mosolyra húzódó ajkai meg sem rebbentek, hosszú haja hátra volt tűzve. Tényleg Taylor kiköpött mása volt, vagy inkább Taylor volt pont olyan, mint ő. Egyedül meggyötört arca különbözött testvéréétől.
-Janka? - kérdezte halkan, mire a lány mellett álló nő is felé fordult.
-Én HaeNul vagyok, Janka ápolója. Ő nem érti a koreait, se az angolt. Ha szeretnéd, lefordíthatom neki, amit mondasz - mondta HaeNul kedvesen mosolyogva.
-Öhm...nem, nem szeretnék semmit sem mondani - rázta meg a fiatal férfi a fejét, majd lehajolt a virágokhoz, hogy felvegye azokat a földről, majd a sírhoz sétált és letette a hideg kőre őket.
-Ő kicsoda? - hallott meg egy bársonyos hangot a háta mögül, ami most összeszorította szívét. Annyira rá emlékeztette. Főleg, hogy éppen a sírjánál álltak.
-Nem emlékszel? Mutattam róla képeket. Ő Kim Namjoon, egyik barátod - felelte az ápoló, de Namjoon nem értett egy szót sem beszélgetésükből, csak a nevét, így kíváncsian fordult meg.
-Miért van Jankán bilincs? - kérdezte teljesen ledöbbenve, mikor meglátta a bilincs szerű tárgyat a lány és HaeNul kezén.
-Nem bírta a terhelést és máshogy nem tudtuk megoldani... - válaszolta halkan az ápoló.
-Ki és mit? - próbáta kihúzni a választ a nőből Namjoon.
-Janka. Elmondtuk neki a fontosabb pillanatokat eddig életéből két barátnője segítségével, de semmi. Másnap alig emlékszik pár dologra. Talán emiatt próbált már többször is...
-Többször mi? - sürgette Namjoon HaeNul-t.
-Többször is elszökni és egyszer...egyszer bevett rengeteg nyugtatót, amibe majdnem belehalt. Ezért van most rajta ez. Hogy meg tudjam akadályozni, ha valami butaságot akarna csinálni - hajtotta le a fejét az ápoló.
-Erről nekünk miért nem szóltak?! Ott van a mi telefonszámunk is az értesítendők listáján!
-Sajnáljuk...csak nem akartunk aggodalmat okozni.
-Istenem - sóhajtott egyet Namjoon, majd szorosan magáhozölelte Jankát, aki csak értetlen arccal nézett. Ekkor döntötte el, hogy nem fogja elmondani senkinek sem ezt a találkozást, csak Jimin-nek. Talán. Mert neki kötelességének érezte elmesélni.
És ez a kerülgetés ment két hónapig, míg Taylor össze nem szedte őket...