Hold on~Tarts ki *BEFEJEZETT*

12. fejezet (VÉGE)

-Te tudsz magyarul?!

-Hát, a tudástól messze állok, de tanulom, igen - mondja angolul, majd zavartan felnevet. Nem tudok mit válaszolni, úgyhogy csak némán állok, tátogva, hátha mégis kinyögök valami minimálisan értelmes dolgot. Bár ez nem nagyon jön össze.
-Öhm... Jól vagy? - áll fel és óvatosan, lassan jön közelebb hozzám, mintha egy bombát közelítene meg, ami bármikor robbanhat. Pedig nem vagyok én mérges, egyáltalán nem, csak éppen lesokkolt.
Bólintok és egy hatalmasat nyelek, hogy végre eltűnjön az az idegesítő gombóc a torkomból. Bár magam sem értem miért lepődtem meg ennyire, hogy még beszélni se tudjak. Végül megköszörülöm a torkom és sikerül két szót kipréselnem magamból.
-Hogy-hogy?
-Hát, tudod, Janka nem emlélszik semmire és a rövidtávú memóriája is egy kicsit sérült. Fruzsi azt mondja, elkezdték neki tanítani a koreait, de nagyon nehezen megy neki, pedig előtte elvileg...könnyű? Kunnyőn?
-Könnyen - javítom ki, mire egy hálás pillantást vet rám.
-Igen, az. Szóval könnyen tanult nyelvet. És mivel csak a magyart beszéli, én meg megígértem Taehyung-nak, hogy vigyázok rá, meg kell tanulnom a nyelvet. Furcsa lenne, ha néma csöndben ülnénk egymás mellett végig - nevet fel hamisan, de hamar el is hallgat.
-Értem... - felelem halkan és azt hiszem, Jimin beszéde kirángatott a sokkból. - Szeretnéd, ha...ha segítenék neked? - kérdezem félénken, pedig sosem szoktam ilyen lenni.
-Segíteni? Hogy?
-Hát, esetleg beszélhetnék hozzád magyarul. Lehet így gyorsabban tanulnál - vetem fel ötletem egy vállvonás kíséretében.
-Megtennéd? - csillannak fel szemei, mire meglepetten bólintok. Ez azért nem akkora nagy dolog. - Köszönöm! - kiáltja és a nyakamba veti magát. Kis híján hátradőlünk, mivel Jimin azért nem olyan könnyű, én pedig még lázas is vagyok.
-Jól van, mostmár elengedhetsz - veregetem meg a hátát, aminek hatására végre lefejti magát rólam és én újra kapok életet adó oxigént.
-Bocsi, csak boldog vagyok. Nem is értem miért nem jutott eszembe ez nekem - túr bele kócos hajába.
-Akkor, ezentúl csak magyarul fogok hozzád beszélni - szögezem le, mire bólint és várakozóan pillant rám. - Most arra vársz, hogy mondjak neked valamit az anyanyelvemen? - kérdezem magyarul, de ő csak továbbra is nagy szemekkel néz rám - Nem vagyok én olyan beszédes. Jimin! Ez idegesítő! Ne nézz így! - pillantok rá szúros szemmel, mire elvigyorodik, ám továbbra is csak bámul. - Nem is érted mit beszélek, mi? - sóhajtok egy nagyot, ő pedig megrázza a fejét. - Nagyszerű, ez nehezebb lesz, mint gondoltam - döntöm neki a homlokom az ajtófélfának.

-Gyerekek!! Megvan!!! - ordítja egy lány boldogan, körülbelül egy óra múlva.
-Tényleg?! - kapja fel Jimin a fejét a füzetből, melybe eddig mondatokat diktáltam neki magyarul.
-Igen! - hallatszik az újabb kiáltás, mire Jimin felpattan és már rohan is. Én pedig komótosan kiballagok.
-Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! - hadarja boldogan Jimin, miközben felhúzza az ujjára a gyűrűt.
-Ne nekem köszönd. Jungkook találta meg az éles szemeivel - legyint Fruzsi, a szürke hajú fiú pedig most a maknae felé fordul és őt is szorosan megöleli, majd mindenkit szép sorjában.
-Tényleg nagyon szépen köszönöm! - néz körbe hálásan, majd megszorítja az ékszert hordó ujját, mi pedig csak mosolyogva pillantunk rá, majd egymásra is.

Október tizenhat. Ez az a nap, mikor a gépem pontosan este hétkor felszáll. És eddig a napig, alig van időm.
Éppen nagyban ebédelek, mikor telefonom megszólal mellettem.
-Szia - veszem fel, hiszen biztos vagyok benne, apám az. Még mondta is, hogy ma fel fog hívni a holnapi indulásom miatt.
-Taylor!! - kiált valaki a telefonba segélykérő hangon, mire elveszem fülemtől a készüléket és megnézem ki a halállal beszélek. Oh, hogy Jimin az.
-Mi történt? - kérdezem egy nagyot sóhajtva. Nem ez az első alkalom, hogy felhív engem és ez az első szava.
-Csak annyira izgulom! - panaszkodik magyarul. Próbálom rászoktatni, hogy ezen a nyelven beszéljen velem, ha már annyira meg akarja tanulni.
-Izgulok. Nem izgulom - javítom ki - És mitől is?
-Tudod te azt! Ma lenni az első koncertjünk!
-Ma lesz az első koncertünk - szólok megint bele a nyelvtanába.
-Igen, az. De mit csináljak?!
-Mit tudom én! Miért tőlem kérsz segítséget? - forgatom meg a szemeim, holott tudom, úgysem látja.
-Mert te egy szupermodell van! Biztos van pár jó tipped!
-Szupermodell vagy. De attól még, hogy az vagyok, nem tudok tippeket adni. Te sokkal többször léptél már fel - sóhajtok fel újból, mert érzem, ebből már nem lesz ebéd evés. Ha Jimin egóját kell növelnem, mindig sok időbe tart.
-De ez lesz az első alkalom, mióta...
-Tudom. De nem szabad pesszimistán hozzáállnod - oktatom ki, vagy legalábbis próbálom.
-Oké. De mi lesz, ha a rajongók nem lesznek elégedetten? - kérdezi riadtan.
-Elégedettek. Már miért ne lennének elégedettek? Örüljenek, hogy újra összeálltatok! Nagyon sok támogatás és erő kellett hozzá, de ti megcsináltátok és már van egy új videoklippetek is! Hidd el, nagyon boldogok lesznek - bátorítom a fiút, aki csendben hallgatja beszédemet.
-De én nem vagy boldog - szólal meg kis hatásszünet után.
-Nem vagyok - javítom ki újból - És majd vissza fogsz rázódni, ne aggódj.
-De Taylor! Ez nem olyan egyszerű! Hiányzik, ahogy mosolyog meg nevet és még egy csomó minden! - Jimin igazán költőien fejezte ki magát magyarul, de nem hibáztatom.
-Tudom milyen érzés, de tudod, az idő minden sebet begyógyít - többé-kevésbé. Azonban ezt már nem teszem hozzá.
-Most leteszem, mert menni nekem kell - tereli a témát, mire nem firtatom tovább a dolgot.
-Mert nekem mennem kell.
-Igen, az. Mert nekem mennem kell - hadarja el gyorsan.
-Rendben. Vigyázz magadra.
-Te is - mondja, majd leteszi a telefont.
Enyhe bűntudattal a lelkemben térek vissza ebédemhez, ami...zacskós leves. Ha hazaérek Budapestre, soha az életben nem fogok több ilyen borzalmat enni. Egy ideig finom volt, de mostanra már alig megy le a torkomon. Pénzem persze nincs, kölcsönkérni meg nem fogok. Nem is tudnám visszaadni, mert már holnap utazok is. Ezt az időt meg már fél lábon is kibírom.

Elmosogatom az üres edényt, majd felveszek egy farmert és egy vastagabb pulcsit. Így, október közepe felé kezd hűvösödni az idő. Egy fekete, bőr hátizsákot kanyarítok a hátamra, amit még egy Louis Vuitton divatbemutató után kaptam ajándékba, és beleteszem a pénztárcám, telefonom és a biztonság kedvéért egy esernyőt is, mert azt mondták, lehet esni fog a mai nap során.

Sietősre veszem a lépteim, mert még nem kevés elintéznivalóm van.
Először a posta felé veszem az irányt, ahol feladom az utolsó csomagot, amit még Dél-koreában fogok elküldeni. Egy szomorú mosollyal nyújtom át az itt dolgozónak a kicsi dobozkát, majd kimegyek.

Utána elintézem a lakás tulajával, hogy holnap már ki is költözök, majd még telefonom kártyáját is deaktiváltatom holnaptól.

-Szia! - nyit nekem ajtót Fruzsi boldog arccal, de hangjában egy kis szomorúság is csend.
-Sziasztok - megyek be a szobába, ahol Fruzsi és Csenge vár.
-Heló - int egyet az immár váll fölé érő hajú lány, ki nem meglepő módon valami öldöklős videojátékkal játszik a tévén.
-Minden elő van készítve - mutat körbe Fruzsi, mire jóízűen felnevetek. A nappali asztalán öt csomag chips, különböző üdítők és édességek vannak.
-Azt látom - biccentek elismerően.
-Ma nem fogsz foglalkozni a modell alkatoddal - veregeti meg a hátam a lány viccelődve.
-Eddig se nagyon foglalkoztam. Viszont, ha hazaérek minimum két hétig nem fogok enni - nevetek fel, holott ez korántsem olyan vicces.
-Na Csenge! Kapcsold ki azt hülye videojátékot! - szól rá Fruzsi a barátnőjére, mire a lány olyan gyilkos tekintettel pillant rá, hogy már én félek.
-Mit mondtál?
-Azt hogy kapcsold ki azt a hülye videojátékot - ismétli el szemforgatva a magasabbik.
-Hülye?! Azt mondtad hülye?! - kiáltja Csenge, majd feláll és szó szerint ráveti magát Fruzsira - Vond vissza!
-Nem fogom!
-De vond!
-Nem fogom!
-Ha nem vonod vissza soha többé nem fogom leszedni a pókokat a szobád faláról! - fenyegeti meg a videojátékmániás legjobb barátnőjét és ez az a pont, amikor nem bírom tovább és nevetésben török ki.
-Vissza vonom! Vissza vontam! Okos, ügyes videojáték!
-Na azért - száll le Csenge Fruzsiról, majd visszamegy és kikapcsolja a játékot. Fruzsi egy nagyot sóhajtva tápászkodik fel, majd szúrós szemekkel néz rám, mert még mindig kuncogok.
-Bocsi - emelem fel a kezem, mire ő is felnevet.
-Meddig fogtok még ott állni? - kérdezi Csenge felvont szemöldökkel.
-Megyünk! - kiáltjuk egyszerre.
-Ma nem foglalkozunk a szomszédokkal sem! - emeli fel boldogan a távirányított Csenge, majd szinte maximum hangerőre tekeri a tévét. A képernyőn pedig megjelenik a Bangtan Boys, amint első koncertjüket adják élőben, mióta Taehyung eltávozott.
Egyszerre kezdünk el ugrálni az első számukra, majd ez így folytatódik két órán keresztül.

Fáradtan ülök a hatalmas csarnokban, ahol rajtam kívül még rengeteg ember lézeng. Már csak pár perc van a beszállás kezdetéig, hiába nem fűlik hozzá a fogam. Megiszom az utolsó korty forrócsokimat is a papírpohárból, majd kidobom a legközelebbi kukába. Visszaülök a padra és elmélázok, miközben magam elé bámulok. Egyedül vagyok, de nem hibáztatom ezért a többieket. Csengének és Fruzsinak dolgoznia kellett ma már menni, így tőlük hamarabb el is köszöntem. Fájdalmas búcsu volt, de megbeszéltük, hogy tartjuk a kapcsolatot. Egyedül azt sajnálom, hogy itt kell hagynom őket. Jimin-t, Namjoon-t és a többieket is. És nem végül nem találkoztam Jankával. Bár, talán így jobb is. Lehet csak mégjobban felkavarta volna, ha lát engem és tudomást szerez rólam.

-Kérjük, a G134-es járatra várókat, hogy kezdjék meg a felszállást a gépre - mondja be a hangosbemondóba egy női hang koreaiul és angolul is. Egy nagyot sóhajtva teszem fel vállamra mélyvörös táskám, megigazítom hajamban a napszemüvegem és beállok a sor végére. Előttem egy idősebb bácsi bénázik, mert nem találja a jegyét. Már kezd nagyon elegem lenni, mikor meghallok egy kiáltást.
Nevem hallatára felfigyelek és megfordulok. Hirtelen megpillantom a csarnok végén a BTS-t. Mindannyian vigyorogva integetnek, köztük Jimin is, pedig őt még sosem láttam igazán, teljes szívéből mosolyogni. Mögötte egyszercsak észreveszek egy vékony alakot. Jimin karjába kapaszkodva egy riadt tekintetű lány álldogál. Tudom ki ő. Hiszen ugyanúgy néz ki, mint én. Janka. Az ikertesvérem.
Lehet, hogy a Bangtan Boys sosem lesz igazán a régi. Lehet, hogy a tegnapi koncertjük a búcsú koncert volt, de ők ott élnek egymás szívében. Még Taehyung is velük van és lesz, egészen az utolsó pillanatig. Ez pedig majd akkor következik be, ha az emberek nem fognak rájuk emlékezni. Mert egy személy csak akkor hal meg igazán, ha elfelejtik őt. És amíg én élek, ők is élni fognak.

..............

Igazából még most sem hiszem el, hogy befejeztem. Hogy tényleg befejeztem! Ah, hihetetlen boldog vagyok! Köszönöm, hogy követtétek ezt a történetet és olvastátok!❤
Még találkozunk az epilógusban ^^😘❤