Hold on~Tarts ki *BEFEJEZETT*

Epilógus

Janka pov.

Meglepetten ülök az ágyamon, nagy szemeket meresztve Fruzsira.
-Ez...?
-A neve Luffy. Vigyázz rá - mosolyog rám, majd távozik a szobámból, otthagyva egy még kifejletlen, zsemleszínű kutyával.
-Na, ketten maradtunk - vakarom meg a kutya fülét, aki erre boldogan kezdi csóválni a farkát. Egyáltalán nem fél tőlem, bár miért is kellene? Elvileg az én kutyám... Újra urrá lesz rajtam a lehangoltság és hátradőlök az ágyamon, kitárt karokkal. Nemsokára Luffy ugrik fel mellém és letelepszik a párnámra. Unottan fordítom a fejem jobbra, majd balra, de semmi értelmeset nem találok. Mióta öngyilkos akartam lenni, nem bíznak ezek semmit sem a véletlenre. Semmi éles, hegyes tárgy nincs a szobában, fájdalomcsillapítóról meg ne is beszéljünk. Hiába mondtam, hogy jól vagyok és rájöttem mekkora hülyeséget csináltam, csak egy hónap után szedték le rólam és HaeNul-ról azt a fránya bilincset, amivel kis híján már az őrületbe kergettek.
Végül felülök és egy rajzlapért megyek, meg az egyetlen tompa ceruzámért, majd visszatelepszem az ágyra és elkezdem Luffy-t rajzolni.

Pontosan egy órakor HaeNul szól nekem, hogy ebéd. Nehezen válok el újdonsült kutyámtól, de megnyugtat a tudat, hogy ő sosem fog elhagyni.
Lehet azt hiszik megbolondultam, és lehet nem tévednek. De azt mindenképp észrevettem, hogy már korántsem jönnek be hozzám olyan gyakran az állítólagos barátaim. Kicsit fáj a tudat, hogy lassan ők is elfelejtenek, de mit várok tőlük? Nekik vannak más barátaik, életük, munkahelyük, ki tudja, talán szerelmük is. Nem érnek rá folyton velem foglalkozni.

Immár egyedül ülök le szokásos helyemre, az ablakhoz. HaeNul-nak elintéznivalója támadt, én pedig ki vagyok, hogy magamhoz láncoljam?
Nehéz szívvel pillantok ki az ablakon, ahol az intézmény hatalmas kertje a zöld összes színében pompázik. Egy pillanatra összeszorul a szívem és a szúró érzés továbbra sem múlik el. Az a csekély étvágyam, ami volt is, már rég köddé vált.
Halkan tolom hátra a széket, majd az épen hagyott levessel és rizzsel megyek a mosogatóhoz. Megint érzem a hátamom a kutató pillantásokat, de ez már nem tud érdekelni. Többé nem.
-Köszönöm - mondom az egyik koreai szót, amit megtanultam. Leteszem az ételeket, mire egy rosszalló pillantást kapok a konyhás nénitől.
Visszafelé menet gyorsítok lépteimen, kezd már fusztrálni, hogy ennyien bámulnak. Igaz, ebben az intézményben nincsenek fiatalok, sőt, talán csak egyet láttam saját magamon kívül, de az a fiú is már rég hazamehetett.
Indulatosan tépem ki az ajtóm, mire az ágyamon heverő Luffy összerezzen egy pillanatra. Kicsit lenyugodva csukom be a nyílászárót, majd leülök fekvőhelyem sarkára és arcomat tenyereim közé temetem. Az igazság az, hogy elfáradtam. Belefáradtam a mindennapjaimba, belefáradtam a tudatlanságba, belefáradtam az életembe...
Legszívesebben sírva fakadnék, de az utóbbi időben annyit hullattam a könnyeim, hogy egy ideig biztos nem fogok tudni sírni.
Végül csak hátradőlök és kezeimet az ég felé tartva kezdem vizslatni a különleges gyűrűt. Hirtelen Luffy arcomhoz nyomja nedves orrát, mire halványan elmosolyodok.

*

Pár nap múlva éppen kiviszem sétálni kutyámat az intézmény kertjébe, mikor a folyosón egy boldog HaeNul-lal futok össze. A húszas évei végén járó nő egy hatalmas vigyorral ölel meg, amit sután, de viszonzok.
-Mi történt? - kérdezem felvidultan, mert HaeNul vidámsága rám is átragad.
-Megkérte a kezem! - sikít fel boldogan, mire az a mosoly az én arcomra is felkúszik.
-Tényleg?!
-Igen! Ma reggel úgy ébredtem, hogy az ágyunk körül rózsák voltak és ő egy gyűrűvel várt rám! - meséli, miközben egy legördülő könnycseppet töröl le.
-Ez nagyszerű! - nézek szemeibe hevesen verdeső szívvel. Tudom, hogy HaeNul tenyleg nagyon szereti azt a férfit és már hat éve együtt vannak, ideje volt már ennek a kis fejleménynek.
-Janka! - fogja meg vállaim komolyra váltva szavait.
-Te-tessék? - nyelek egy hatalmasat a rám telepsző idegességtől.
-Az esküvőn...lennél a tanúm? - kérdi reménykedve, mire kitágulnak szemeim a meglepettségtől és egy jó pár másodpercig nem tudok semmit sem kinyögni. - Oh, ha nem szeretnél nem kell. Felejtsd el, hogy mondtam! - legyint kezével szomorúan.
-Nem! - vágom rá egyből - Én le-leszek a tanúd. Csak megleptél vele.
-Komolyan? - csillanak fel mélybarna szemei, mire mosolyogva bólintok egyet. - Köszönöm!
-Igazán nincs mit.