Lélekvasút

Bevezető

Apró rezdülések, rángások kísérték testem materializálódását. Lágy légörvények támadtak, cirógatták a sötétségben halványan világító nyakamat, megemelték a vállamra telepedő hajzuhatagot, ami úgy lebegett körülöttem, mintha maga Medúza lennék, habár ez a nem valami előnyös hasonlat csupán egy külső szemlélődőnek juthatott volna eszébe, jómagam ugyanis épp csak öntudatra ébredtem, így fogalmam se lehetett a görög mitológiáról.

Vártam, hogy a látásom kitisztuljon, nagyokat pislogtam, mígnem rájöttem, hogy a szürkeség nem csak belülről tölti ki lényem, hanem kívülről is körülfon. Körülöttem a semmibe vesző falak, talpam alatt sejtelmesen sistergő út, rajta keresztbe korhadt léceken vasrudak hevertek.

A szellő egyre erősödött, s fehéren ragyogó lélekszemcséket ragadott ki testemből, melynek körvonalai akár lágy selyemfátyol vibráltak áteresztve a sötétséget, engedve az enyészetnek.

Mint egy újszülött, kezdtem felfedezni testemet, mígnem észrevettem, hogy a szél elült, s a világ mozdulatlanságba dermedt. Semmi nesz, látomás, csupán a tér dimenzióit érzékeltem magam körül, és egy sápadt fénysugarat az út egyik végén. Az idő megszűnt létezni ezen a helyen.

Válaszok után kutatva indultam a fény felé. Hófehér topánomban lécről lécre szökkentem. Kék, virágos ruhám és vaskos copfokba font hajam kecsesen úszott mögöttem.

Előttem épp csak öt-hat lépésnyi távolság derengett fel az útból, amelyet lényemből áradó fény világított meg, melyet pusztán érzések töltötték ki, emlékeim nem voltak semmiről és senkiről.

A távolságot bekebelezte a sötétség, ám az alagút végén a fényesség szilárdan és rendíthetetlenül izzott, s ez épp elég erőt és elszántságot adott nekem utam folytatásához.

Hirtelen a falak megremegtek. Egyre hangosodó dübörgés zaja ütötte meg a fülemet. Kíváncsian megtorpantam, és körbenéztem, hátha meglátom a hang forrását.

A kietlen és végtelennek tűnő szürkeségbe hófehér ködfoszlányok úsztak be. Amorf kavargásukból időnként elkínzott emberi arcok formálódtak, szájuk elnyílt, mintha ordítanának, szemeik kifordultak gödreikből, majd a fejek bekebelezték saját magukat. A karok és lábak egymásba gabalyodtak groteszk módon kicsavarodva, végül elenyésztek.

Rémület és undor tört rám, lábaim a földbe gyökereztek.

A hömpölygő köd egyre sötétebb árnyalatot öltött, ahogy közeledett felém. Szorosra zártam szemem, hogy ne kelljen látnom, de a világ csupán pirosasabb árnyalatot öltött, ahogy átnéztem átlátszó szemhéjaimon. Megdöbbentem, de végül elfogadtam a jelenséget, hisz egész testem áttetsző volt.

Két kar bontakozott ki a legközelebbi gomolyagból, és az anatómiával mit sem törődve megnyúlt. Egyenesen felém. A rettegés továbbra is megbénított. El akartam menekülni előle, de képtelen voltam akárcsak megmozdulni is.

Váratlan egy hozzám hasonló alak sötét sziluettje tűnt fel előttem. A férfi odarohant hozzám, és a vállamnál fogva megrázott.

- Mit művelsz a síneken? - szegezte nekem a kérdést. Értetlenkedve bámultam rá. Hátrapillantott, mintha a távolságot mérné fel. - Szedd össze magad! - kiáltotta, de tekintete a messzeségbe meredt, így tudtam, nem feltétlen nekem szólt a parancs. Ismét megrázott, de én csak szorosabbra zártam szemeimet, mire felkapott, és futásnak eredt. - Gyerünk, Glória, kapaszkodj! Még el kell jutnunk a peronig, mielőtt beérne a járat.

Mintha béklyóból szabadultak volna a karjaim, szorosan átkaroltam a nyakát.

Megmentőmből áradt az erő és a szilárdság. A környezettől egész elütő sárga inget viselt, amely roppant üdítő látvány volt, nem is beszélve arról, hogy nem láthattam át rajta, s így nem láthattam a szellemködöt sem, ahogy magamban elneveztem a jelenséget. A síron túli hangokból mégis tudtam, egyre közelebb ér hozzánk.

Egy éles balkanyart követően megmentőm fokozatosan lassítani kezdett, majd kifulladva megállt. A sötétség eltűnt, s egy lámpákkal sűrűn megvilágított, félig zárt terembe jutottunk, ahol nyüzsögtek a hozzám hasonló áttetsző emberi formák.

- Így, most már biztonságos - kommentálta az eseményeket a kifulladt férfi. Mögöttünk elrobogott a szellemköd a maga szűkös barlangjában több rövidebb sikoly kíséretében.

- Hogy kerültél oda, Glória? - próbált a férfi kicsikarni belőlem pár hangot, de én továbbra is csak csüngtem rajta, és vállai felett elnézve az alagút bejáratát figyeltem, ahol a köd eltűnt. Végül megunta a tehetetlen tömeget, és egyszerűen lehámozott magáról.

- Nem tűnsz szökevénynek, de akkor mégis mit kerestél a sínek közt, Glória? - hangjában aggodalom csendült, kezeit a vállamra tette. Egyre csak gyűltek bennem a kérdések. Nem értettem semmit, de az, hogy máris úgy kezelt, mintha valami szánni való szerencsétlen lennék, nagyon feldühített.

- Nem tudom, egyszerűen csak ott voltam már és kész - feleltem támadóan, és ingerülten fújtattam párat. - és a nevem Nem Glória!

- Hol a jegyed? - kérdezte figyelmen kívül hagyva előbbi kifakadásomat.

- Nincs jegyem. Semmiféle jegyem - tártam szét a karom. Nem tudtam eldönteni, valóban én nem értek semmit vagy ő nincs eszénél.

- A zsebedben sincs? - tudakolózott tovább reménykedve.

- Nincs is zsebem. Látod? Ez egy ruha. Szép, kék és virágos. Ennek nincs semmilyen zsebe.

Összeráncolta a homlokát. Ekkor már tényleg úgy festett, mintha épp a világ legszerencsétlenebb emberére nézne le, majd váratlan megfordult, és csak intett, hogy kövessem.

A peronról, ahol eddig álltunk, bevezetett egy hatalmas csarnokba. Olyan volt az egész, mint egy nemzetközi pályaudvar, csakhogy pontosabb képet alkothasson róla mindenki. Megmentőm némán a világító, Információ feliratú pult felé bökött, majd elsietett a dolga után, azaz vissza a vágányokhoz. Fura, de segítőkész fickónak könyveltem el. Miután eltűnt a szemem elől, visszafordultam a csarnok forgataga felé.

Mindenki sietett, céltudatosan, előre és mindnek a kezében ott volt egy nagy, aranyszínű jegy.

Felnéztem. A szemközti falon hatalmas hófehér betűkkel az volt felírva, Menny. Megfordultam. A fölött, ahonnan az imént kijöttem, feketén lebegett, Pokol.