Lélekvasút

Sariel

Sariel végignézett a lábai alatt elterülő aprócska Földön és annak örökké boldog és boldogtalan élőlényein.

Nem akarta leskelődésével megzavarni az újraegyesülő család boldogságát, de nem bírta megállni, hogy csak még egy percig ne figyelje őket. Épp az utolsó pillanatban vette észre a közeledő műholdat. Behunyta a szemeit és eltűnt. A műhold érintetlenül keringett tovább a pályáján, egyik felvételén különös, elmosódó emberalakot rögzítve.

Sariel gyalogszerrel indult vissza a Rendezőbe. Halkan dudorászott az elfeledett vágány mellett lépdelve. Melegséggel töltötte el a szívét az a felbecsülhetetlen értékű jelenet, aminek az imént szemtanúja lehetett, de egyszersmind szomorúvá tették az elválások. Persze tudta, hogy minden így volt elrendelve, nem lehetett volna tovább húzni Nastia és Hugo indulását, de az egész mostani csapatból őket kedvelte a legjobban. Különösen Nastiát. Nem is merte remélni, de végül elég erősnek és kitartónak bizonyult a lány, hogy a másik útra léphessen.

Mikor végre elérte az elhagyatott udvart a Jegypénztár mögött, megállt. Felnézett a Napra. Nem arra ami az emberekre süt le, ez egy másik Nap volt. Tündöklőbb, mint az embereké, de a fénye mégse sértette a szemet. Egyik kollégája, Uriel hozta létre egy örökkévalósággal ez előtt, mert úgy tartotta, még egy léleknek is szüksége van fényre. A Rendező üvegfedelű csarnokát ez a Nap árasztotta el világossággal.

A hatalmas erejű angyal jólesőn nyújtózkodott egyet, hagyta, bőrét hadd melengesse kicsit az energiagömbből áradó hő mielőtt tovább indult volna. Szerette a fényt, a simogató napsugarakat, melyek összekapcsolódnak lelkének tüzével, ami hatással volt a körülötte lévőkre is. Különös kisugárzása békét hozott a feldúlt és elkeseredett lelkek számára. Ezért is volt ő a pokolfajzatok címzetes vezetője.

A bokrok leveleit lágy szellő rezegtette, a sín időnként megcsillant, mikor elhajlott felőle egy-egy ág. Hamarosan ismét betakarja majd a föld, és csak az veheti ismét észre, aki arra érdemes.

Ahogy Sariel kilépett a szűkös sikátorból Nastiáék "biztonsági őrével" találta szembe magát. A két férfi udvariasan köszönt egymásnak.

- Hogy boldogulsz, Azrael? - érdeklődött Sariel.

- Hidd el, nincs kedved feltartani! Ezek a lelkek rettenetesen ragaszkodnak emberi életük morzsáihoz. Most van néhány kifejezetten problémás is, akikért el kell mennem a Földre. Annyira kapaszkodtak, hogy végül sikeresen bennragadtak a testükben, miután...

- Miután az kilehelte a lelkét - segített Sariel vigyorogva.

- Bárcsak úgy lett volna! - sóhajtott fel Azrael. Egy hang elhallgatott a Dühöngőben. Azrael gyorsan kihúzta nevét a listáról és intett, hogy hozzák ki az illetőt. Egy alá beosztott angyal elsietett a Jegypénztárhoz, hogy kikérje a jegyet. - Most, ha megbocsájtsz!

- Persze, jó munkát, menj csak!

Sariel nézte, ahogy nagy küzdelmek árán kivezetik a Dühöngőből azt az egy lelket, aki megbékélt végre a halálával, majd elindult, hogy átverekedve magát a Rendező tömegén átadhassa a sebtiben távozók utolsó üzenetét.

Hildegárd a hír hallatán zokogásban tört ki. Evans átölelte a vállát, hogy megnyugtassa, mire a nő elnevette magát, és akadozó szavakkal adta kedvese tudtára, hogy nem bánatában sír. Boldog volt. Meghatotta, hogy Nastiáék az indulásuk előtt rá gondoltak és arra a haszontalan könyvre.

Helga kifejezéstelen arccal állta végig a jelentet, majd a közösségi helyiségből visszavonult a szobájába. Sariel követte a tekintetével, amíg csak be nem fordult a folyosó végén. Nagyon elveszettnek látta a többiek körében a hallgatag művészt, főleg azóta, hogy Jakab távozott. Még sok idő kell neki, hogy ő is megérezze a hívószót. Sariel már tudta, a lány fog utolsónak maradni a kis csapatból.