Lélekvasút

A Pokol tornácán

A Rendezőben nem volt se éjjel, se nappal. Az időt e szerint nem tudtuk mérni. Hogy mégse vesszünk el teljesen, egységeket használtunk. Egy egység két Pokoljárat indulása közt eltelt időt jelentette, amit mindenen keresztülzengő gongszó jelzett. Erőteljes volt és figyelemfelkeltő, hogy az első alkalmakkor mindig összerezzentem, ha felhangzott.

Azóta hosszú idő telt el. Mindenki megtalálta a saját nevét és lassanként felvette az itteni lét ritmusát. A szobánk fehér falait mind átfestettük, elég volt csak kigondolni a színt, amire vágytunk és az beszivárgott a fehér pigmentek közé, összekeveredett velük, majd lágyan szétoszlott. Én virágmintás ágyneműt gondoltam ki magamnak, Hugó - akivel valahogy egymás mellett ragadtunk - világoskéket választott. A falát is ilyen színűre változtatta, azt mondta, az ég kékjével soha nem tudna betelni. Különféle szabású ruhákat is képesek voltunk a nagy kétajtós szekrényből előhúzni, ám azért, hogy szabadon járhassunk a pályaudvaron minden ruha kivétel nélkül okkersárga színben jelent meg. Ezzel nem tudtunk szembe szállni, de igazán, ez volt a legkevesebb.

Hallottam, hogy Hildegárd szinte minden egységben más színt választ a szobájának. Én is kipróbáltam, de minduntalan visszatértem a fehérhez. Pedig próbálkoztam! Mégis mindig kiszöktek a színek.

Hiába éreztem úgy, mintha egy fél örökkévalóság telt volna már el azóta, hogy legelőször beléptünk a hosszú folyosóra vezető ajtón, Főnök úgy ítélte, még mindig nem állunk készen arra, hogy visszatérjünk a Rendezőbe. A pályaudvarnak ugyanis ez volt a neve. Nem volt túl nagy mozgásterünk, a szobáinkon kívül csupán a közösségi helyiségbe tudtunk átmenni. Néhányunk próbálta megfejteni, hogyan nyílhat egy ajtó két teremre, közülük is a leglelkesebb Jakab volt, akit nagyon frusztrált a bezártságnak még csak a gondolata is, de végül egyikük se jutott sehova. Rosemary, Chieko és Mary, akik idejük nagy részét szobáikon kívül szerették eltölteni  egyszer csak megunták, hogy állandóan ki-be csukogatják az ajtót és megtiltották nekik.

Négy-öt egységenként bekukkantott hozzánk Főnök. Egyszer se láttuk, merről érkezik.

Az előkészítők, ahogy Főnök nevezte a foglalkozásokat, mindig elmélettel kezdődött. Mesélt néhány dolgot a ránk váró feladatról, úgy is mondhatnám, sztorizgatott. Lelkekről mesélt, akik előttünk dolgoztak itt. Hogy hová lettek, azt se tudtuk meg soha. A második félidő kezdetét az asztalok és székek eltűnés jelezte. A gyakorlatok alkalmával Főnök különféle mozdulatsorokat tanított nekünk, amikkel el tudjuk hárítani a vészhelyzeteket és  biztonságosan hatástalanítani lehet az agresszív lelkeket.

Akadtak időnként rendhagyó órák, amikor könyvcímeket ajánlott nekünk, és mi elmesélhettük neki korábbi olvasmányainkról a véleményünket és kérdezhettünk is tőle, hisz sok olyan utalás volt a könyvekben, melyeket emlékek nélkül nem érthettünk. Néha maga válaszolt, máskor azt tanácsolta, olvassuk el a lábjegyzetekben megjelölt forrásokat is. Hogy könyvekhez hogyan jutottunk? Mint már arra a legelején rájöttünk, ahhoz, hogy a közösségi helyiségben megjelenjen bármi, tudni kellett pontosan, hogy mit akarunk. Mi emlékek híján csupán olyan könyveket tudtunk volna magunk elé képzelni, melynek címe nem volt több egy névnél, vagy valamiféle közönséges szóösszetételnél, de ahhoz, hogy ráhibázzunk a megfelelőre, nem sok esély volt.

Így, miután felfedeztük ezeket a nagyszerű dolgokat, amelyek segítségével a lehető legszorosabb kapcsolatba kerülhettünk a Földdel és az emberi élettel, a gyakorlati oktatások végeztével, egymás után odaálltunk Főnök elé azzal, hogy hogy miről szeretne többet megtudni, és Főnök már mondta is a címét.

Igazán lesújtott, mikor elmondta, se sárkányok, se unikornisok nem élnek már a világunkban és, hogy a mágia sem létezik abban a formában, ahogy reméltem. Akkor nagyon szürkének és kiüresedettnek éreztem a Világot. Főnök képeskönyveket adott az állat- és növényvilágról. Az egyiket meg is tartottam, amiben időnként egy-egy kép és szócikk elhalványult ugyan, de attól még nagyon színes maradt.