Lélekvasút

A búcsú ünnepe

- Igazából csak egy férjem volt, Kristof, és egy fiam, Jason, aki meghalt az autóbalesetben - súgta a fülembe Mary, mikor a peronon állva búcsúzásképp átölelt. - Én ott ültem mellette az anyósülésen. Kórházba vittek, de már nem tudták megmenteni az életem.

Minden pokolfajzat ott állt körülötte, könnyes szemekkel bátorították, hogy ne féljen az indulástól. A sárga munkaruha helyett ismét azt a sötét színű kosztümöt viselte, mint a váróban, haja rendezett kontyba volt fogva. Szeme sírt, de a szája nevetett.

- Olyan csodás emlékezni! Az élet... csodás - kiáltotta, mielőtt felszállt volna a villanyvasútra, mely fehér ködfürtökké vált vízpárát lövellt a magasba ahogy elindult, s nyomában hétszínű szivárványt húzott. Hildegárd, aki eddig Evanshez bújva állt, megfordult, s könnyeit elrejtve a férfi mellkasába fúrta a fejét. Jakab elfintorodott, és halkan megjegyezte:

- Végül igaza lett, hogy annyira hitt a szép életében. Srácok, úgy tűnik a kakukktojásunk megkerült. - Két hüvelykujját lazán nadrágja zsebének szélébe akasztotta. Tartása kissé görnyedtnek tűnt, mintha hirtelen nehéz súly ereszkedett volna vállaira. -  Nincs több élet-halál közt lebegő a csapatban...

Chieko rá se hederítve integetett tovább Mary után.

- Aztán gondolj néha ránk is! Látogass meg időnként! - kiáltotta. Nem bírtam levenni a szemem Chiekoról. Úgy éreztem, ha most elkapom róla a tekintetem, nem fogom tudni tovább visszatartani és kicsordulnak a könnyeim. Abban a pillanatban csak az ő sugárzó mosolya tartott vissza a sírástól, de egyszer csak ő is abbahagyta az integetést és visszafordult hozzánk.

- Nem fog visszajönni - morogta Jakab. Biccentett Evansék felé, majd magányosan elindult vissza a közösségi helyiségbe.

Helga némán a férfi után indult. Közülünk egyedül őt engedte igazán közel magához Jakab. Egyikük sem volt beszédes, így értették meg egymást. Jakab majd két fejjel magasabb volt nála. Sosem sétáltak egymás mellett, Jakab egy fél lépéssel mindig mögötte sétált. Néha egészen az az érzésem támadt, mintha óvni próbálná a lányt. Amilyen mogorva volt rendszerint mindannyiunk felé, ezeket a gondolatokat pironkodva igyekeztem kiűzni a fejemből. Ostoba tündérmesék. Nyomukban ott sietett Rosemary is, mint egy harmadik kerék. Aztán beérte őket és ők megálltak egy pillanatra, hogy fogadják, majd együtt sétáltak tovább. Jakab most is lemaradt épp annyira, mint mindig. Talán megszokásból.

- Szerinted igazán boldog volt? - kérdeztem Hugotól, mikor már a villanyvasút szerelvényei messze eltűntek a szemünk elől, s a ködpermet is feloszlott a nagy fehér fényességben.

- És a Mennyben is boldog lesz - mosolyodott el a pufók srác. Halványan visszamosolyogtam rá. Nem volt okom kételkedni abban, hogy amit mond igaz. Csak minden olyan hirtelen történt, és Főnök nem mondhatott nekünk semmit arról, milyen a Menny, ahová Mary meg fog érkezni. Vajon a fia ott várja? Biztos. Ilyesmiken nem szabad gondolkodni, mert csak maguk alá temetnek. Ismét.

Épp indulni akartam volna én is, mikor hirtelen eszembe ötlött egy népszerű emberi szokás, amiről már sokat olvastam.

- Ünnepeljük meg - szaladt ki váratlanul a számon. - Hisz ez egy boldog pillanat.

Mindenki rám meredt, még a körülöttünk álló lelkek is. Egy hosszúra nyúlt pillanatig nem tudtam eldönteni, milyen reakciót várjak a pokolfajzatoktól.

- Remek ötlet! - kiáltotta Chieko kissé berekedten, majd a többiek is, akik még a peronon álltak, fecsegni kezdtek. Ekkor Hildegárd váratlanul a homlokára csapott és hangosan felsóhajtott.