Lélekvasút

Szürkének tűnő idő

Az egyik ujjam már a lap alá csúsztattam, még két bekezdés volt hátra az oldalon, mikor a falakon átszűrődve meghallottam a gong mély, dübörgő hangját. Különleges, éteri hang volt ez, sem a falak, sem a távolság nem halkította el. Mindig ugyanúgy szólt, minden egyes felhangját ismertem már, de mégis egyszer mélán figyelmeztetőnek , míg máskor vidáman sürgetőnek éreztem. Akár az idő múlását, amit jelzett.

Becsúsztattam a jelzőt a lapok közé, majd az ágyam melletti polcra tettem a könyvet. Nehezen váltam meg tőle, nagyon érdekes volt és könnyed, nem úgy, mint az előző olvasmányom, amit félbe kellett hagynom. Azt hittem készen állok rá, hogy megismerkedjek végre a földi társadalmak árnyoldalaival is, de tévedtem, és ez a tévedés majdnem a lelkembe került.

Ez a könyv tele volt napsütéssel és érdekes emberekkel és állatokkal. Egy Korfu nevű szigeten játszódott, ahová a nyirkos Angliából utazott el a fiatal Gerald Durrell és a családja. Felnőve maga Gerald írta meg ezt a könyvet az ifjúkori élményeiből merítve.

Még egy utolsó pillantást vetettem a borítón lévő vidám rajzra, majd elhagytam a szobámat. Hugo a folyosón várt.

- Miért nem veszel fel egyszer inget? Vagy farmernadrágot? - kérdeztem köszönés helyett.

- Szeretem a melegítőket.

- Akkor is.

- Nagyon kényelmesek.

- Az biztos, de...

- Szeretem őket hordani. Praktikusak és...

- Jó-jó, értem! - Hugo szélesen elvigyorodott, amikor megadón felemeltem mindkét kezem.

- Legalább egy sapkát felvehetnél. Néha.

- Akkor senki se ismerne rám - érvelt, s végigsimított csupasz fejbúbján. - Nem változtatok semmin. Már megszoktam.

Erre aztán nem tudtam mit felelhettem volna, így a peronig vezető utat némaságban töltöttük. Már otthonosan kerülgettük a jegyüket szorongató lelkeket. Elsőbbséget élveztünk mindenhol, hála az okkersárga ruhánknak, ami rikítóan hirdette, hogy "személyzet", "biztonságiak" vagy valami hasonlót. A lelkek mindenesetre utunkra engedtek, mintha ez magától értetődő lett volna. Mivel nem lehettünk jelen egyszerre mindkét oldalon, így nem tudhattam, pontosan mit látnak bennünk, ami arra készteti őket, hogy utat nyissanak számunkra.

Mary a peron szélén állt, háttal a sötétségnek és a tömeget pásztázta. Amikor megpillantott minket, vadul integetni kezdett és elénk sietett. Buggyos inget viselt, amit könyökig feltűrt, valamint a derekánál is betűrte hosszú, bőszárú nadrágjába. Alá elegáns bokacsizmát húzott. Nem szoktam külön megfigyelni, ki mit visel. Ekkor is csak azért néztem meg alaposan Mary ruháját, mert emlékeztem rá, hogy első nap szűk, térdig érő fekete szoknyában, blézerben és hozzájuk illő fekete magassarkúban volt. Mindkét összeállítás nagyon elegánsan festett. Úgy tűnt, gondosan válogatták össze a darabokat.

Lenéztem magamra, majd egyből el is ment a kedvem a ruhák vizsgálatától. Az én öltözékem sem sokban különbözött attól, amiben érkeztem. Még a minta is hasonló volt.

Amikor Peronbiztos észrevett minket, mosolyogva intett nekünk. Visszakiáltottam neki egy üdvözlést a nyüzsgő lélekáradaton át, majd lesétáltunk a sínek közé. A szellemköd épp csak kifutott, így még kissé fullasztó volt az alagútban a lég. Nehezen haladtunk, míg teljesen el nem enyészett a porrá égett lelkek pernyéje.

Nos, igen, azok közül se mind ér el a Pokol Kapujáig, aki betartja a Rendező szabályait, ugyanis a szellemköd környezetbarát módon a rá felszálló lelkek egy részének elégetésével termeli meg magának a működéséhez elengedhetetlen energiát. Amikor ezt Főnök először elmondta, nem igazán értettük vagy hittük el, de a harmadik vagy negyedik út után már mindenki megtapasztalhatta, hogy igazat mondott.