Lélekvasút

Kóbor lélek

A Rendező Mary nélkül leírhatatlanul megváltozott. Ekkor jöttem rá, hogy többféle üresség is létezik. Az emberi életünk emlékeinek hiánya olyan volt, mintha a fejemben a végtelen teret teljesen elegyengették volna, s habár bármerre kalandozhattak a gondolataim, semmit sem találtak. Végtelen üresség, ez volt bennem, s úgy éreztem, mintha csak üres héj lennék, mintha a körvonalaimat alkotó részecskéken kívül nem állt volna másból a lelkem. A Rendezőben eltöltött idő alatt szerzett emlékeim ezt a belső űrt elkezdték kitölteni, s ha elég időt kapok, talán teljesen fel tud töltődni.

Mary után maradt üresség véglegesebb volt. Az a maroknyi emlék, amikben közösen szerepeltünk véglegesek. Nem lesz belőlük soha több. Eggyel se.

Míg az itteni új életem kárpótol azért, amit korábban elvesztettem, addig Maryt senki se tudta pótolni. Időnként elgondolkodom egy-egy könyv fölött, hogy vajon ettem-e kagylót, kóstoltam-e kókusztejet, míg éltem, aztán továbblapozok. Nem ismerem az ételek ízét, mert a léleknek nincs szüksége ilyesfajta táplálékra. Kíváncsiságból teszem fel magamnak ezeket a kérdéseket, de igazából egyik sem számít. Azt viszont tudtam, hogy Mary szerette a kék színt. Vajon az okkersárgát is? Megkérdezhettem volna, de már nincs alkalmam rá. Lett volna lehetőségem, de nem tettem.

A valódi  Mi lett volna, ha... kínzó vívódásai engem is megtaláltak. Pedig azt hihetnénk, egy lélekkel ilyen nem eshet meg. Persze gondoltunk rá, mi lett volna, ha valamit másképp csináltunk volna az életünkben, de az olyan megfoghatatlan volt. Valamit másképp. Az csak egy valami volt. Nem igazi mi lett volna, ha. Szerette vajon a sárga színt?

Egy külső szemlélődőnek úgy tűnhetett, csupán egyetlen dolog változott. Csapatunk háromról két fősre csappant. Sokszor kívántam azt, bárcsak érzéketlenné válnék, akár az a külső szemlélődő, de nem sikerült.

Habár nem Mary volt kettőnk közt az egyedüli kapocs, úgy megszoktuk mindketten Hugoval, hogy lent Mary mellett csak ritkán jutunk szóhoz, hogy sokáig egyszerűen alig szólaltunk meg  munka közben. Inkább a gondolatainkba merültünk. Veszélyes elfoglaltság, különösen a járatban, de a korábbi intelmeket mintha kitörölték volna a fejünkből. Legalábbis az enyémből biztosan.

Önmagamat hibáztattam, amiért képtelen voltam örülni Marynek, hogy a mennybe jutott és visszakapta az emlékeit. Vissza akartam kapni őt. Görcsösen ragaszkodtam minden egyes emlékképhez, amin szerepelt. S valahogy ez a befelé forduló önmarcangolás olyan különleges burkot hozott létre körülöttem, amin képtelenek voltak áthatolni a gyengébb negatív energiák.

Azok az energiák, amik észrevétlen sorvasztják a lelkeket, ha hagyjuk, hogy túl közel kerülhessenek hozzánk. Legkönnyebben úgy tehetik ezt meg, hogy beférkőznek a gondolataink közé, de én nem engedtem. Egyszerűen olyan állapotba hergeltem magam, ami végtelen gondolatfolyamaiban mindig visszatért hozzám vagy Maryhez. Valójában nem volt benne semmi negatív, csupán a hozzáállásommal változtattam meg a képletet.

Volt mégis valami, ami időről-időre kiszakított ebből a gubóból. Mary jelenlétének apró szikráit mélyen magukba itták a földalatti üregének falai, s szavai időnként visszhangként cikáztak át a légen. Igaz, általában általában elhaltak, mielőtt túl közel értek volna hozzánk.

Nevetést már korábban is hallottunk, az én nevetésem vagy Hugo ceruzájának sercegését a papíron, de azok még Mary szavainál is halkabbak és erőtlenebbek voltak. Az ő meséinek halvány visszhangjait műszakokkal később is hallani véltük néha, de míg Mary velünk volt, soha nem jöttek túl közel.

Azóta azonban voltak olyan esetek is, mikor egy-egy kiáltás olyan szögben verődött vissza, hogy a falak felerősítették, s ezek roppant kellemetlen következményekkel jártak. Legalábbis a fizika itteni törvényeit alapul véve én így magyaráztam ezeket.