Lélekvasút

A rehabilitáció vége

A test egy hófehér lepedős kórházi ágyon feküdt. Alig látszott, ahogy a mellkasa fel-felemelkedett. A sivár kórteremben csak két ágy volt. Semmi zaj, csupán a hunyorgó lámpák zümmögése. A nővér is halkan, szinte lopakodva lépett be a terembe, majd gyors, szakszerű mozdulatokkal ellenőrizte a bent fekvők életműködéseit.

A lány légzése váratlan elmélyült, majd mind szaporább lett, hogy a nővér is felfigyelt rá, és visszafordult, mielőtt kilépett volna az ajtón. Bizakodva lenézett a csontsovány teremtésre, aki az elmúlt napokban emberfeletti erővel küzdött az életben maradásért.

A rendőrség még épp idejében talált rá az elhagyatott pincében, ahová a nevelőszülei zárták. Az altatókat kitartóan, már hónapok óta gyűjtögette, majd egyszerre bevette mind. A kórházban többször is meghánytatták és órákon át sétáltak vele az ápolók. Majd már csak reménykedni tudtak, hogy a törékeny gyermek túléli a súlyos megpróbáltatásokat.

A lány szemhéja megrebbent, majd halk, fátyolos hangon felnyögött. A nővér eleresztette a kezét, amit eddig szorongatott, és elrohant az orvosért.

Mikor visszaértek, a lány már nyitott szemekkel feküdt. Ismét emlékezett mindenre. A teste megfeszült, ahogy a lélek visszaszállt belé, és a régi és az új információk összeütköztek az elméjében. Zihált és remegett, szemei fennakadtak, a nővérke ijedten felsikoltott, majd átrohant az ágy túloldalára, hogy segítsen az orvosnak lefogni őt. A lány érthetetlen nyelven felkiáltott, kezét előre nyújtotta, mintha valamit megpróbálna megfogni, majd ernyedten hullott vissza az ágyra. A nővér egész addig nem eresztette el a lábait, míg a légzése ismét normálissá nem vált.

A hirtelen rám zúduló múlt terhét először elviselhetetlennek éreztem, de miután magamhoz tértem az első sokk okozta rohamból, egy gondolat, egy ígéret mégis képes volt elhomályosítani a szörnyű földi emlékeket. Távolinak, időtlenül távolinak éreztem korábbi életem, csupán a testemben pulzáló fájdalom emlékeztetett rá kíméletlenül, de most már ott volt számomra Hugo. Hugo, akit Főnök, azaz Sariel azzal bízott meg, hogy vigyázzon rám. Csak meg kell várnom, míg rám talál. Mellettem lesz, támogat és átölel, ha kell, mint ott... a szobámban. A szobám... a szobám a pincében. Nem! Az én igazi otthonom a Rendező volt, nem a pince, és nem is az árvaház.

- Örülök, hogy felébredt - egy fehér köpenyes, szemüveges férfi állt az ágyam mellett. Ágyban feküdtem. A valóság lassanként kezdett tudatosulni bennem. Egy kórházi ágyon fekszem, és mellettem egy orvos áll. Hogy kerülhettem ide?

- Jó napot! - feleltem. Meglepett, hogy hangom milyen rekedt volt és alig hangosabb a cipőnyikorgásnál a frissen vaxolt padlón.

- Most már minden rendben lesz.

- Tudom... - nyögtem elhaló hangon.

- Az a legfontosabb, hogy pihenjen, és próbáljon meg ébren maradni.

Fáradt voltam, így nem ellenkeztem a nővérrel, mikor egy sötét gőzölgő folyadékkal teli pohárból megitatott.

- Keserű, de segít ébren maradni.

Később meglátogatott egy rendőrtiszt, és hosszan elbeszélgetett velem. Alig figyeltem rá. Vártam Hugot.

Még sok napot töltöttem a kórházban, majd átkerültem egy rehabilitációs intézetbe. Hiába jártam már végig lélekként az utat, emberek közt emberként is meg kellett mutatnom, hogy túlélő vagyok. Egész idő alatt, mindvégig azt lestem, nem látom-e meg valahol Hugot. Civil látogatóm azonban egy sem érkezett. Egyedül Sveta nővér jött el időnként meglátogatni és olyankor magával hozta a fiát is, Sergejt, aki kicsit magának való volt.