Lélekvasút

Fordulatok

- Megtaláltátok, igaz? - kérdezte Főnök. Hangja teljesen nyugodt volt. Ahogy előlépett a sötétből egyből felugrott testem rezgésszáma és a fülemben duruzsolt, hogy szinte alig hallottam, mit mondott. Ruganyos léptekkel közeledett felénk. Egész megjelenésében volt valami mélységes nyugalom, mondhatnám, elégedettség, de nem tudtam eldönteni, hogy ez a jelen esetben minek köszönhető. Lebuktunk. Elkaptak. Végre terítékre kerül egyből két pokolfajzat is. Örüljünk. Végük. Egyre vadabb rémképzetek tolultak a fejembe, de valahogy egyiket sem éreztem racionális következménynek. Főnök sohasem éreztette velünk, hogy nem vagyunk olyan jók, mint a Glóriák. Sőt, barátként kezelt minket. A támogatónk volt, a megmentőm. Mi lehet az? Mi történik?

Kétségbeesetten összefontam magam előtt a karom, hogy ne babráljak addig se a ruhám végével, és talán kevésbé látszik az is, hogy mennyire remegek.

Minden lépéssel, amivel közelebb ért hozzánk Főnök, egyre jobban kezdtek összekuszálódni a gondolataim. Kétségek gyötörtek. Vajon tényleg ismerem? Hisz én olyan rosszul szoktam megítélni az embereket. Rosszul gondoltam volna? Mi lesz velünk? Mit fog tenni? A kérdésektől, amikre nem tudtam választ, csak megfájdult a fejem, és görcsbe ugrott a gyomrom. Mellettem Hugo csöndesen, kutató tekintettel nézte a közeledőt.

Főnök alig két méterre állt meg tőlünk, testével eltakarta szemünk elől a sikátor egyetlen bejáratát. De mégis hova szökhetnénk innen? Megpróbáltam kiűzni a zavaros gondolatokat a fejemből. Több-kevesebb sikerrel.

- Mit találtunk? - kérdezte Hugo  egész halkan.

- Túl korán jöttem volna? - kérdezett vissza Főnök meglepetten. Sehogy se tudtam összekapcsolni a reakcióját a helyzettel, de még Hugo kérdésével sem. Főnök körülnézett az udvaron, és hirtelen úgy tűnt, mintha elfogta volna az idegesség. Hosszan megdörzsölte a homlokát, hogy kimasszírozza belőle a ráncokat. - Na, de most már mindegy...

Talán... talán úgy akarta intézni, hogy ne találjon itt minket? Ha valóban ezt tervezte, akkor nagyobb a kihágás, mint azt feltételeztem. Bár nem is igazán feltételeztem semmit. Nem mertem belegondolni. Vagy mégis? Megtettem? Minden olyan homályossá kezdett válni attól kezdve, hogy Hugo elárulta, mire készül.

Nastia, embereld már meg magad! Nemcsak nem szabad kimutatnod a zavarodottságod és a félelmed, hanem... ne félj! Ne félj! Ne reszkess! Szedd össze magad.

Legszívesebben pofon vágtam volna saját magam. Olvastam több helyen, hogy az milyen jól észhez tudja téríteni az embereket. Kezdjük ott, hogy nem szabadott volna beleegyeznem ennyi kétely mellett ebbe a tervbe. Valahogy le kellett volna beszélnem Hugot vagy szólni a többieknek, és közösen meggyőztük volna arról, hogy kerülje el messze a Dühöngőt.

Minden lehetetlenül gyorsan történt. Eddig mindenre annyi időnk volt, most meg... még egy gondütés se hangzott el, mióta leadtuk a műszakot. Mi lesz Hildegárd könyvével és mi lesz velünk?

Hugo látszólag maga is épp olyan nyugodt volt, mint Főnök. Vagy inkább belenyugodott a dologba. Nem tudtam eldönteni. Csak azt tudtam, nem hagyhatom cserben. Nem hátrálhatok ki most. Kivert a jeges hidegség és éreztem, hogy bármelyik pillanatban kibuggyanhatnak a könnyeim. Ilyen voltam. Ilyen gyenge. De ennek most vége! Ki fogok tartani.

- Hugo - szólalt meg végül Főnök ünnepélyes hangon az igen hosszúra nyúlt hatásszünete után. -, tudom, mi hozott téged ide. Elérkezett az indulásod ideje, az utat már meg is találtátok.

Meglepettségem nem is lehetett volna ennél nagyobb. Miféle idő? Miféle út? Lenéztem Hugora, ő is kővé dermedten ült.

- A sín?