Lélekvasút

Az elhagyatott vágány

- Meddig vagy képes még azt a falat bámulni?

- Neeem tuuudooom - érkezett kis idő múlva a válasz Hugo felől. - Olyan ismerős az egész. Hogy bámulom a falat, mintha világ életemben mást se csináltam volna.

- Talán, mert mióta itt vagyunk ez a kedvenc elfoglaltságod? - kérdeztem vissza, miközben épp egy képes magazint lapozgattam elnyúlva az ágyamon.

- Nem, kicsit máshogy. Nem volt ilyen fehér, de annyira ismerős. Veled is volt már ilyen, nem?

- Lehet - becsuktam a havilapot, és elgondolkozva én is az üres fal felé fordultam. - Ugye tudod, hogy ezt csak neked hagytam üresen? Csak ide nem pakoltam posztereket.

- Igen. Ez a törzshelyem, köszi - Hugo hálásan elmosolyodott, olyan volt, akár egy duci kiskutya. - De tényleg. Annyira ismerős.

- Ne rágódj ezen. Amíg meg nem kapod a jegyed úgyse fognak visszatérni az emlékeid.

- Gondolod? Ez a rendszer?

- Mary és Jakab esete a bizonyíték, és ezzel a téma lezárva.

- Ezt biztosan nem állíthatod. Lehet, véletlen, hogy mindketten a mennybe jutottak. Nem lehet mindenki hős.

- Lassan indulnunk kell - zártam le a beszélgetést egy laza vállrándítással.

- Bizony, rohan az idő - jegyezte meg ironikusan Hugo. A gongszók nélkül nem is lehetett volna érzékelni az idő múlását.

- Persze-persze, de előbb segíts megfordítani a matracot.

Hugo állt bal oldalra, én jobbra, és hangos számolással levezényeltem a matracfordítást. Időnként muszáj volt, mert Hugo alatt annyira besüppedt egy idő után, hogy képtelenség volt rajta rendesen pihenni.

- Mentek is?

A hang felé kaptam a fejem, az ajtóban Helga ácsorgott. Kissé elveszettnek tűnt.

Valahogy még nem sikerült megszoknia vagy felfognia - nem tudom melyik szó a pontosabb -, hogy bármikor bejöhet hozzám, beszélgethet velünk, és nem kell a sarokban kuksolnia egész idő alatt. Ráadásul azóta, hogy Jakab elment, még inkább visszahúzódóbb lett. Kezdtem megérteni, Jakab miért érezte, hogy vigyáznia kell rá. Helga olyan volt, akár a megmentésre váró nemes hölgyek. 

Habár én vagyok a haloványka és Helga a szótlan, őt sokkal később fedeztük fel magunknak. Rémes kifejezés, de itt tudom, hogy ez a megfelelő. Ott volt, de mégse. Szellemszerűbb volt a többi léleknél, és most védelmező nélkül maradt.

- Igen, épp indulni készültünk - mosolyogtam rá, és gyorsan valami témán kezdtem törni a fejem, nehogy elillanjon. - Milyen... milyen mostanában... hogy telik az időd? Látod, mi itt csak olvasgatunk.

- Rajzolok - suttogta alig hallható hangon. - Portrékat.

- Valóban? Elképesztő... Remek... Biztos nagyon szépek... - hebegtem. Egyszerre voltam meglepett és tanácstalan. Elárult magáról valamit, de én annyira nem értek a rajzokhoz meg hasonlókhoz. - Majd megnézhetjük őket?

- Még nincsenek készek - lehajtotta a fejét, így alig halhattam a válaszát. - Jó utat, vigyázzatok magatokra - azzal elsietett.

- Azt hiszem, megint valami rosszat mondtam - sóhajtottam fel.

- Helga az apróbb jelekből is sokat lát. Ne görcsölj rá annyira, hogy mit mondasz neki. Hidd el, jobb lesz úgy.

- Kösz a biztatást, de mindig csak azt látom, hogy odébb megy, odébb húzódik, eloldalog, és olyan rossz érzés itt bent, hogy nem találom vele a közös hangot.