Lélekvasút

Nastia

Néhány végtelennek tűnő pillanatig senki se szólalt meg. Egyedül a topánom talpának tompa koppanásait lehetett hallani a visszafojtott lélegzetektől remegő légtérben. Hátamat égették az angyallelkűek különös tekintetei. Éreztem, de nem mertem hátranézni. A csöndben elszállt a hirtelen támadt magabiztosságom és rám szakadt a döntésem véglegességének súlya. Nem fordulhattam vissza!

Felszegett fejjel álltam a pokolfajzatokkal szemben. Ha a lélekalkotóim kisülésszerű rezgései nem bontották volna meg a haloványan kirajzolódó körvonalakat, könnyedén észrevették volna, hogy lassan egész lényemen eluralkodik a remegés. Pillantásommal a kezeiket kerestem. Ösztönszerűen éreztem fontosak voltak számunkra a kezek. Hála érzete öntött el, ahogy arra gondoltam, valaki kinyújtja felém a kezét.

Végül az egyikük, egy a harmincas évei közepén járó férfi előrelépett és megveregette a vállamat, majd szép sorjában a többiek is üdvözöltek. Néhányan esetlenül felém lendítették kezeiket vagy meghajtották előttem a fejüket.

A szőkeség türelmetlenül megköszörülte a torkát.

- Itt végeztek is. Az ajtókon át - Amint kimondta ezt, két ajtó jelent meg egymással szemben a lebegő szavak alatt. Akik közel álltak hozzájuk, gyorsan elhátráltak a faltól vissza a Váró közepe felé. - mindenki a szállására juthat, összeismerkedhet a többiekkel és pihenhet mielőtt a vágányfőnök megkezdi a beosztásukat.

Az angyallelkűek csapatához sétált az eddig a megmentőm mellett némán álló férfi. Az ajtó szélesre tárult előtte, mindenkit elvakított a kiáramló éles fehér fény. Mielőtt megszokhatta volna a szemünk, már mindannyian átsétáltak rajta, az ajtó bezárult utánuk és nyomtalanul belesimult a falba. Habár egyiküket sem ismertem, mégis szomorúságot éreztem, amiért nem is lesz esélyem rá.

 Hozzánk a megmentőm csatlakozott. Láttam, ahogy a többiek is megérzik azt, amit korábban én is. Habár haragudni akartam rá azért, mert magamra hagyott, kétség kívül volt benne valami, ami mindannyiunkat vonzott és megnyugtatott. Olyan volt, mint egy biztos pont.

Egy biztos pont, amiről még akkor nem tudhattam, de legtöbbünk életéből hiányzott.

- Sziasztok, örülök, hogy megismerhetlek titeket. Én leszek a főnökötök. Nyugodtan szólíthattok is így - mutatkozott be. Az ő mosolya halványabb volt, mint a szőkeségeké, de valódi volt, tele érzelmekkel. Szemei sötétek voltak, tekintetének mélységében könnyen el lehetett veszni. Alig észrevehetően mért végig mindenkit. 

- Hogyan? - kérdezett vissza félénken egy idősebb nő.

- Főnöknek - biccentett a megmentőm, s barátságosan a nő felé biccentve megpróbálta eloszlatni annak zavart feszengését . - Induljunk! Majd meglátjátok, nem kell semmitől tartanotok még.

Az ajtó egy kietlen folyosóra nyílt. Néhányan, akár az angyallelkűek, mintha lemaradástól félnének, előresiettek néhány lépést. Főnök nem szól rájuk, csak terelgette a lemaradni vágyókat, miközben folyamatosan beszélt hozzánk. Azt hiszem, meg akart nyugtatni minket, habár nem igazán értettem, amiket mondott. Később viccelődni próbált. A nem kicsit nyomott, komor és zaklatott hangulatban lévő lelkek közül nem sokan voltak vevők erre. Mind el volt foglalva a maga  gondjával, amely még a halálba is követték, habár megfogalmazni, hogy mi is az, nem tudták volna. 

Én a sor végén sétáltam másodmagammal, és a sorsom alakulása helyett próbáltam inkább a csapattársaim hátára koncentrálni. Egész apróra húztam össze a szemeimet, így csupán imbolygó masszákat láthattam belőlük.