Lélekvasút

Ismerős arc

A fekete-fehér képről egy hórihorgas orrú férfi nézett vissza rám. Árnyék vetődött az arcára, de erőteljes vonásait még így is könnyen ki tudtam venni. Jobbján egy fiatal kínai lány állt széles vigyorral az arcán, két ujjával Victory jelet formálva. Mellette két hétévesforma kínai fiúcska értetlen arccal, de az is lehet, hogy rövid hajú lányok voltak, mindenesetre az egyik az orrát túrta épp. A férfi bal oldalán az öreg kínai állt, igaz, vagy húsz évvel fiatalabban, ám összehúzott szemöldökéről könnyen rá lehetett ismerni.

A lélek ráncos arcán csillogó könnyek gördültek végig, kezeit reszketőn összekulcsolta és motyogott valamit.

- Én... én... nekem mindenféleképp meg kell találnom őt.

- Mindenféleképp megtalálja, de ahhoz velünk kell jönnie. Egy léleknek veszélyes itt lent. Vissza kell mennünk a peronra. - Igyekeztem közömbös arcot vágni. Nem kell tudnia, mennyire felizgatott a kép látványa. Közben ő féltő óvatossággal visszacsúsztatta a zsebébe. Ahogy elrendezte a mellényét, kivillant egy pillanatra a csillogó aranyjegyének csücske.

- Visszamenni? Miért? Én a Pokol felé tartok - ellenkezett tovább. Habár mindketten gyerekek voltunk, és egyikünk se nőtt túl magasra, a kínai mégis alacsonyabb volt nálunk, de az is biztos, hogy ez őt nem zavarta.

- Lehet, de akit keres, az nincs a Pokolban - rázta meg a fejét Hugo fontoskodón, majd intett, hogy induljunk, ám a lélek még mindig nem mozdult. Makacskodását kissé elnyomta a gong mély, zengő hangja.

- Az nem lehet. Én ismertem őt. Nem akarok visszamenni. Higgyék el, addig nem nyugodhatok békében, míg meg nem találom - egyre határozottabban szólt, és ahogy összehúzta sűrű szemöldökét, rendkívül mérgesnek is tűnt, épp mint a képen.

Magamra erőltetett nyugalmam egy szempillantás alatt eltűnt. Épp elég zavaros volt az elmúlt időszak számomra, és mikor úgy tűnt, végre kilábaltam belőle, megjelent ez a lélek, és mindent felborított ismét. Nem volt erőszakos, legalábbis nem tűnt annak, de mégis, mi van, ha ránk támad, és nem tudjuk megállítani? A legfontosabb pedig, hogy milyen kapcsolatban állt a Jakabbal.

- Ha nem... jön azonnal velünk kénytelenek leszünk erőszakot alkalmazni - hangom végig remegett, így teljesen hatástalanná vált a mondat, de azért felemeltem a kezem, és felvettem a tanult alapállást.

A kis kínai elhallgatott és kétkedve meredt rám, majd megadón sarkon fordult, és lassú léptekkel elindult. Meglepett, hogy ilyen könnyen feladta. Hugo mindkettőnk nevében nagyot sóhajtott.

- Kin úr, sietnünk kell. El kell érnünk a legközelebbi menedéket, mielőtt a pokoljárat ide érne.

A kínai hátralesett, de csak némán bólintott. Csöndesen haladtunk előre. Minden idegszálammal az öreg hátára összpontosítottam. Hogy a fenébe sikerült lejutnia ide? Igaz, hogy elég nagy a kavarodás mindig, mert sokan nem akarnak beszállni a szellemködbe, de arra ott vannak Peronbiztos segítői. Ha bent áll a járat, akkor a füst is elég sűrű. Talán mégis volt esélye elrejtőzni Peronbiztos elől, majd lejött ide. Akkor is fura szerzet.

Már félúton járhattunk, mikor váratlanul megállt és hátrafordult.

- Mi történt?

- Nekem el kell jutnom a Pokolba - suttogta. Szemei elszántan villogtak, majd egy rekedtes csatakiáltással nekirugaszkodott, és teljes erőből Hugónak rontott. Fellökte, majd rohanni kezdett visszafele.

- Állítsd meg! - kiáltotta Hugo, majd felnyögött, mikor a sárga fonál megfeszült és megrántotta a karját.

- Vágd el, gyerünk, csomózd ki! - sürgettem, miközben magam is a csomóval kezdtem babrálni. Pedig olyan jó ötletnek tűnt, és minden más őrjáraton az is lett volna. Kellett nekem legutóbb is megijednem?