A depresszió(s) halált okoz

11. fejezet

Reggel az ébresztő hangjára keltem. Ez nálam nagy szó, ugyanis általában nem szoktam felkelni a telefonom hangjára.

Az ágyból kikelve belebújtam a kék szőrmés papucsomba, és úgy mentem le reggelizni. Mikor leértem anya nagyon meglepődött.

-Hát te ilyen korán?- Kérdezte hitetlenkedve.

-Ne szokj hozzá!- válaszoltam nevetve, majd leültem az asztalhoz. Tojás volt reggelire pirítóssal és narancslével. 

-Apa nem kelt még fel?- Kérdeztem két falat között.

-De..-Válaszolt, de nem nézett rám.

-Akkor hol van?

-Ma reggel kapott egy fontos hívást, és már ma vissza kellett mennie dolgozni.- Látszódott rajta, hogy őt is rosszul érintette a dolog.

- Hogy mi?? Dehát el sem köszönt! Nem hagyhatott csak úgy itt!-Értetlenkedtem

-Én mondtam, hogy ne keltsen fel. Az éjszaka sokat nyöszörögtél, ezért jobbnak láttam, ha hagyunk aludni.-Válaszolta közömbösen 

Ekkor hirtelen felálltam az asztaltól, és reggelimet félbehagyva felmentem a szobámba. Miután becsaptam az ajtót térdeim összecsuklottak alattam, és kitört belőlem a zokogás. Rengeteg ideig nem fogom látni apát, és mégcsak el sem köszönhettem tőle. És ez mind anya hibája! Ő mondta, hogy nem kell elköszönnie tőlem. 

Elhatároztam, hogy ma gyalog megyek iskolába. Nem vagyok hajlandó beülni annak az embernek a kocsijába, aki nem engedte hogy az apja elköszönjön a lányától,  mielőtt visszamegy dolgozni. Hamar elkészültem, és el is indultam. Mikor kiléptem a bejárati ajtón, anya még mondott, majd kiabált valamit, de már nem hallottam. Nem akartam hallani. Miközben sétáltam sok mindenen gondolkodtam. Mire észbe kaptam, már az iskola kapuinál álltam. Legtöbbször vagy Riával ketten megyünk be ezen, vagy ő már bent vár a folyosón. De most sehol sincs. Rögtön a legrosszabbra gondoltam, ezért elkezdtem rohanni, nem tudtam pontosan hova. Talán az osztály felé. Vagy talán a női mosdóba. Nem tudtam eldönteni, hogy az osztályteremben nevet boldogan a padunkon ülve, vagy a WC magányában zokog Xaver miatt. Nem volt sok időm gondolkodni, ezért úgy döntöttem, hogy lerakom a táskám a teremben, és ha ott nincs, akkor keresem máshol. Ahogy közeledtem az osztály felé, ismerős hang csapta meg a fülem. Mikor oda értem a termünk ajtajához, és benéztem, megnyugodtam. 

-Sziasztok!-Köszöntem mosolyogva.

-Heellllooo!-Hangzott kórusban, majd barátnőm elkezdett jelelni, hogy menjek vele. 

Mikor egy félreeső helyre értünk, mindent elmesélt ami azelőtt este történt. Nem az volt, amit gondoltam. Őszintén szólva egy kicsit túl dramatizáltam a dolgot, ugyanis Xaver azért hívta át Riát, hogy segítsen ajándékot választani az anyukájának, mert születésnapja lesz. És hát egy lány mégis csak jobban tudja, minek örülne egy nő. Miközben ezt mesélte barátnőm, enyhe csalódás látszott az arcán. Természetesen nem tettem szóvá ezt, de észrevettem.Már éppen végeztünk a sztorizgatással, mikor meghallottuk a csengőt, és elkezdtünk az osztály felé rohanni. A tanár éppen előttünk ért be a terembe, de sikerült még hang nélkül besurranni a háta mögött.

Az első két óra viszonylag jól telt. A harmadik történelem óra volt, de mivel a töri tanár beteg lett, ezért egy helyettesítő tanár jött be. A francia tanárnő. A világ legunalmasabb embere. Próbált valamit magyarázni nekünk, de a világon senkit nem érdekelt, inkább csak nevettünk azon, ahogy beszél. Eléggé vicces volt a kiejtése. Meghát ha akartam volna se tudtam volna figyelni. Végig azon járt az eszem, hogy milyen lenne ha én és Ryan járnánk. Mindenhova kézen fogva mennénk, és kismillió közös képünk lenne, amit a szobám falára ragasztgathatnék.