A depresszió(s) halált okoz

16. fejezet

Miben segíthetünk?-Kérdi a barátom semleges hangnemben.

Azzal a férfi Ryan-nek ront.

-Neeee!-Kiáltottam fel kétségbeesetten.

-Emily fuss!-Parancsolt rám két ütés között.

-Nem! Hagyjon békén minket!-Kiáltottam, már sírva. Hátulról kezdtem ütni a sötét alakot ököllel. Mintha meg sem érezte volna.

-Emily!-Ordított rám Ryan, miközben behúzott egyet a férfinak. Vagyis csak húzott volna. Elhibázta. A támadó ezt kihasználva gyomorszájon vágta, és ő összeesett a fájdalomtól.

Több sem kellett, a férfi látva mennyire szenved Ryan, megfordult hogy reagáljon a hátát ért ütésekre. Nem gondoltam volna, hogy képes megütni egy lányt. De mégis. Egy hatalmas pofon volt a jutalmam a hátulról támadásért. Lesokkoltam, mikor a kezét felém lendítette. Normális esetben elhajoltam volna, de valahogy földbe gyökerezett a lábam, olyan gyorsan zajlottak az események. A férfi lendítette a kezét a következő ütéshez, de egy kéz visszatartotta azt. Idegesen fordult meg, hogy véglegesen elintézze Ryan-t.

-FUSS EMILY!-Kiáltotta torka szakadtából.

Nem volt mit tennem, könnyűszerrel elintézne engem, és Ryant is csak hátráltatom. Felálltam és rohanni kezdtem az út szélén lévő erdőbe. Nem mentem a mélyére. Elég bokros volt ahhoz, hogy a szélén maradhassak és lássam mi történik. Lesokkoltam és zokogtam. Részben az arcomra mért ütéstől, részben a hirtelen támadástól. Hiszen mi semmi rosszat nem tettünk senki ellen. Csak boldogok voltunk. 

Az arcomhoz nyúltam, hogy letöröljem a könnyeim. Vér. Vérzik. Felszakadt a szemem alatt a bőr. A szívem kalapált. Nem bírom az ilyen helyzeteket. El fogok ájulni. Nem, nem, Emily! Erősnek kell maradnod! 

Kikukucskálok a bokor ágai között. Ryan a földön, de az a szemét még mindig üti és rúgja. Alig látok már a könnyeimtől, legszívesebben ordítanék. De nem akarom hogy észrevegyen. 

Alig kapok levegőt. Hirtelen  egy kis erőre kapok, előkotrom a telefonom a zsebemből. Itt kell lennie! Itt kell lennie! Nincs sehol! Egyre gyorsabban kapkodom a levegőt. Émelygek. Elájulok! Segítség! Végül megtapintom a téglalap alakú készüléket, kirángatom a zsebemből, a társázót hívom elő. Homályosan látom a képernyőt, nem bírom kivenni a számokat. A fejem hasogat. De valahogy mégis sikerül felhívnom a segélyhívót.

-Jó estét, miben segíthetek?-Szólt bele egy nő nyugodt hangon.

-Megtámadtak! A barátom a földön fekszik, van ott egy férfi, engem keres! Siessenek kérem!-Hadartam el sírva várva, hogy a nő azonnal küld valakit.

-Ki beszél? Hol van ön és a barátja?

csend

-Hölgyem hol vannak?-Szólt a diszpécser újra a telefonba jelezve, hogy a segítség érkezik, amint megvan a cím.

-Én...én...az erdőben bújtam el.-A látásomat elvesztettem pillanatnyilag. Minden elsötétült. Próbáltam összeszedni magam, hogy rájöjjek hol vagyok. Hisz ezerszer jártam már erre.

-Hölgyem, kérem nyugodjon meg! Nemsoká érkezik a segítség, csak mondja el pontosan hol vannak!-Utasította a hang Emilyt.

-A....az.. erdő..az Angel street-en.

-Kérem ne tegye le! Azonnal érkeznek a kollégák, és minden rendben lesz!

Azonban már késő volt. A külvilág távolinak tűnt. Olyan érzésem volt, mintha egy álomban lennék, amiben nincs semmi csak sötétség. Fáradt voltam. Jólesett ez a sötétség a hideg földön. Éreztem, ahogy a szemem alól lassan szivárog a forró vér. Melegség öntötte el az arcom.

-Hölgyem jól van?-Visszhangzott a mondat az elmémben. Milyen érdekesen hangzott. "Jól van?". Vajon hogy érti? Ő most mit csinál? Vajon átérzi, amit én érzek most? Hiszen nem is ismer. Biztosan a meleg teáját iszogatja. Egy meleg tea..

-Hall engem?- Halálos nyugodtság lett rajtam urrá. Halálos. Bele lehet ebbe halni? Aligha.

Vajon Ryan mit érezhet? Érez-e egyáltalán valamit? Fájdalom? Félelem? Nyugodtság?

Kezeket érzek a karomon és lábamon. Ennyi. Attól a perctől kezdve se kép se hang. Elájultam.