Ketten az esernyő alatt [BEFEJEZETT]

3. fejezet

- Sajnálom, hogy nem ismerlek fel – súgtam a fülébe. – De egy évvel ezelőtt volt egy balesetem és mindent elfelejtettem. Egy ismerősöm arcára sem emlékszem már.

Felemelte a fejét és felnézett rám. A lakásomon voltunk, ide jöttünk, mikor már abbahagyta a sírást. Adtam neki pár száraz ruhát és most a kanapén ültünk. Sok mindent meg kellett beszélnünk.

- Tudom. De reménykedtem, hogy ha megölellek, akkor eszedbe jut majd, hogy honnan ismersz. Bár, a baleseted után megfogadtam, hogy eltűnök az életedből. Sajnálom, megszegtem a neked tett ígéretemet – szomorúan nézett rám.

- Miért ígérted ezt? Ha annyira szeretsz, akkor mégis miért nem voltál mellettem, miután teljesen egyedül voltam? – felemeltem a hangom az elmúlt egy évre gondolva. Szükségem lett volna valakire, akivel beszélhetek, akit szerethetek, még ha egy férfi, akkor is.

- Megfogadtam, hogyha felépülsz és túléled a balesetet, akkor elhagylak. Sajnálom.

Sajnálhatja is! Ha mellettem lett volna, nem kellett volna mindent előröl kezdenem. Nem kellett volna új iskolába jönnöm, nem kellett volna egy másik városba költöznöm. Valaki segített volna mindent elmagyarázni. Valaki mellettem állt és velem együtt küzdött volna.

- Most már nem hagysz el, ugye? – néztem rá jelentőségteljesen.

Nem felelt semmit. Oldalra nézett és próbált kibújni a válaszadás alól:

- Vissza kellene mennünk az iskolába!

Meg se hallottam ezt, és tovább folytattam.

- Te vagy hosszú idő után az első ember, aki egyáltalán hozzám szólt. Nem engedlek el! Megmondtam! Nem menekülhetsz tovább előlem!

Átöleltem, majd ledöntöttem a kanapéra. Az ajkaira hajoltam és vadul csókolni kezdtem. Lágy és puha ajkai voltak, melyeket én mohón birtokba vettem. Nem engedem el! Nem fogom hagyni, hogy újra kilépjen az életemből! Nem, soha!

- Veled maradok – végre a szívéből szólt.– Még ha megszegem az ígéretemet, akkor is! Még ha ez a legszörnyűbb, amit veled teszek, akkor is! Még ha fájni fog nekem, akkor is.

- Ezt egy másik ígéretnek veszem. De ezt nem szegheted meg soha!

Végigcsókoltam a nyakát, majd kigomboltam az ingét. Nem tudtam, hogy hogyan tudna ő engem bántani, vagy hogy én hogyan tudnék neki fájdalmat okozni. Hamarosan azonban kiderült, hogy nem a semmiért mondja ezt.

Halkan nyögdécselt alattam, minden egyes érintésre. Végre, valaki közel került hozzám. Tudtam, hogy ismerem, de nem emlékeztem, hogy honnan. Egy dologban azonban biztos voltam: egykor ő volt számomra a legfontosabb ember.

Azt is tudtam, hogy szerettem. Azt azonban nem tudtam, hogy ki lehetett ő számomra. Egy barát? Egy családtag? Egy szerető? Eldöntöttem, hogy megkérdezem tőle, még ha meg is kell ezért szakítanom ezeket a kellemes perceket. Vagy pontosan az érintéseimmel és a csókjaimmal fogom belőle kiszedni.

- Ki voltál nekem? – kérdeztem, miközben már a hasát csókolgattam.

- Szerettél engem- felelte nekem két nagy sóhaj között, mely az érintésem nyomán szökött ki belőle.

- Mennyire álltál közel hozzám? – kigomboltam a nadrágját.

- Én voltam a hozzád  legközelebb álló ember.

Felkiáltott, mikor a legérzékenyebb pontján érintettem.

- Együtt éltünk?

Egy pillanatra eleresztettem, mire ő visszahúzott magához.

- Igen – ejtette ki halkan a szót.

- Te voltál a szüleim halála után az a személy, aki örökbe fogadott? A szüleim régi barátja?

Elfordította a fejét és nem volt hajlandó a szemembe nézni.

- Felelj nekem! – kiáltottam fel. – Tudnom kell! Jogom van tudni!

Álla alá nyúltam és erőszakosan magamhoz húztam, hogy a szemembe nézzen. Ajkaink majdnem összeértünk. A kellemes hangulat semmivé vált és egy feszült légkör alakult ki körülöttünk.

- Tudod... - kezdete. – Most pont olyan vagy, mint akkor.

Szeme élettelennek tűnt és bánatosnak, amint lejátszódott előtte a múlt egy apró foszlánya.

- Milyen vagyok most? Mi jutott eszedbe? Mondd el! – tekintetem ellágyult és könyörgőre fogtam. – Kérlek, mondd el!

Láttam rajta, hogy azon tűnődik, hogy elmondja- e az igazat. Végül döntött. Lehunyta a szemét, hogy ne kelljen majd látnia az arckifejezésemet, mikor meghallom a ledöbbentő igazságot.

- Most olyan voltál, mint amikor megerőszakoltál.

Lenéztem rá, de nem nyitotta ki a szemét. A sötétség volt az egyetlen dolog, amelybe kapaszkodott.

- Szerettelek és te megerőszakoltál – suttogta.

Szavai égő nyilakként fúródtak a szívembe. Ahogy előttem feküdt kiszolgáltatottan és védtelenül, nagyon megsajnáltam. Valóban képes lettem volna őt bántani? Mégis milyen szörnyeteg voltam? Mennyire törtem darabokra a szívét azzal, hogy kihasználtam az érzéseit?

És most is milyen undorítóan viselkedtem? Felidéztem azt, amit bizonyára el szeretett volna felejteni. Tehát ezért hagyott el. De akkor mégis miért jött vissza?

- Miért vetted fel velem a kapcsolatot újra? – kérdeztem meg.

- Bűntudatom volt- felelte. – Mert én okoztam a balesetedet. És ezért utálom magam.

Átöleltem. Most érzésekkel tartottam a karomban. Nem akartam már lefeküdni vele. Nem akartam, hogy a teste az enyém legyen. Most már csakis a szívét akartam.

- Bocsáss meg nekem – egy könnycsepp legördült az arcomon. – Sajnálom. Ne haragudj rám.

- Nem haragszom.

Egy apró csókot lehelt a számra. Ajkaink alig érintették egymást, mégis olyan volt, mintha a lelkünk összefonódott volna. Az én régi kedvesem csókja megváltott és felszabadított.

Szürke világomban újra kisütött a nap. Úgy döntöttem, hogy mostantól semmit nem fogok siettetni. Ha szeretné, elmond majd mindent. Meg fogom várni. Akár az idők végezetéig várni fogok. Csakis érte.

-----------------------------------------------------------------------------

Kedveseim! Meghoztam az új részt!

Remélem, hogy tetszett. Csillagokat és komentekket kitörő örömmel várok!!!!!!!!! :D

Hatalmas ölelés nektek: Haru Amadare