Ketten az esernyő alatt [BEFEJEZETT]

4. fejezet

Most, egy évvel a balesetem után végre újra találkoztam azzal az emberrel, aki mindennél jobban szeretett engem. Ez az ember pedig nem más, mint Haruiro Akane, az én gyámom.

Már órák óta feküdtünk egymásnak dőlve. Elárulta, hogy ki is ő és hogy mit is tettem vele egykor. És azt is elmondta, hogy miért tért vissza hozzám. Nem azért, mert igazán szeretett volna, csak bűntudata volt. Magát okolta a balesetem miatt. Vagy ha szeretett is engem, mikor megerőszakoltam, biztosan összetörtem a szívét.

A sötét plafont néztem, melyre az ablakon beszűrődő város fényei vetültek, lágy táncot lejtve. Szürkés és kékes fények ragyogták be a csillár kristályait is. Ezt még a régi, családi házunkból hoztam magammal. Emlékszem, hogy amikor először felébredtem a balesetem után, ezt a csillárt pillantottam meg, ahogy a napfény az apró, ringatózó kis köveket csillámló ragyogásba vonja. Ahogy most is ezeket a kristályokat figyeltem, bevillant egy emlék.

Egy férfi érintését éreztem a vállamon, mire megfordultam és ő rám mosolygott. Csak ketten szerepeltünk ebben az emlékben: Akane és én. Rám villantotta apró vigyorát, majd rám takart egy takarót és mellém ült az ágyra.

- Valamit el szeretnék neked mondani – kezdte, miközben a földet bámulta. Bárgyú mosolyát még mindig megtartotta, de látszott rajta, hogy egy picit fél.

- Mondd bátran! – bólintottam egyet.

- Szerelmes vagyok beléd – mondta ki, ami már oly régóta nyomta a szívét. – Sajnálom.

- Miért sajnálod? – felültem az ágyban.

- Mert ezzel csak gondot okozok neked – felelte elvörösödve.

- Nem feltétlenül.

Magamhoz húztam és fölé kerekedtem. Ő meglepődve nézett rám és megpróbált eltolni magától, de nem eresztettem.

- Mit csinálsz? – kérdezte.

Nem feleltem semmit, csak kigomboltam az ingét és végigcsókoltam a mellkasát.

- Ne, hagyd abba – kiáltozta, mire én egy csókkal fogtam be a száját.

Visszacsókolt elsőre, de aztán eszébe jutott, hogy ezt nem szabadna és újra megpróbált ellökni magától. Két kezét a feje fölé húztam és leszorítottam, hogy ne tudjon ficánkolni. Másik kezemmel lerántottam róla a nadrágját az alsójával együtt, majd magamat is megszabadítottam a felesleges ruhadaraboktól. Ő csak halkan nyöszörgött alattam, miközben szembesült a testi erőm fölényével.

- Ne! – kiáltotta.

- Maradj nyugton – feleltem, miközben szétfeszítettem a lábait és közibük csúsztam.

Ő folyamatosan mozgolódott alattam, de nem álltam le egészen a végéig. Pedig könyörgött. És sírt is. Kegyetlen voltam.

Megríkattam és bántottam azt az embert, aki kitartott mellettem a szüleim halála után. Aki gondoskodott rólam. Aki a karjaiban az ágyamba vitt, mikor elaludtam a könyv fölött.

Sírós arca volt az utolsó, amit láttam magam előtt, mielőtt lélekben visszatértem volna a sötét szobába. De ő még mindig mellettem volt. Visszatért hozzám. Az nem számított, hogy mi volt az oka. Miután így meggyaláztam és ezt tettem vele, már nem számított az sem, hogy elhagyott egy évre. A fontos az volt, hogy visszatért és most is a vállamnak dőlve szundikált.

Egy hosszú tincsét kisimítottam a szeméből, mely most sötétebb és fényesebb volt bárminél, amit eddigi életemben láttam. Arcára egy apró csókot hintettem, melyet, mikor megérzett, halványan elmosolyodott.