Ketten az esernyő alatt [BEFEJEZETT]

2. fejezet

Kellemes, napsütéses napra virradtunk. Hajnal volt még, de én már kint álltam az erkélyen és gyönyörködtem a természet ezen csodájában, a pirkadatban. A természeti képek elég közel állnak a szívemhez.

Közel negyedóra után észbe kaptam, hogy fel kéne öltöznöm, illetve meg kéne mosakodnom, hiszen a mai nap még péntek, tehát iskolába kell mennem. A hajnalt szerettem, amíg csodálhattam a napfelkeltét, de amint a napi rutinhoz értem, a kedvem örömteljesből szomorúra és morcosra váltott át.

A napom is elég szörnyen telt. A dolgozataim, amikre éjszakákon keresztül tanultam, nem sikeredtek túl fényesen. Azt hiszem, pechem volt. Ahogy végig, az egész életemben.

Este csak azért sem tanultam a másnapi felelésre. Egyszerűen csak dacolni akartam. Egyszer az életben én is! Legalább csak egyszer!

A fél éjszakán át zenét hallgattam és újra elém mászott annak a gyönyörű férfinak, Haruiro Akanének a képe. Olyan szép vonásai voltak. És olyan ismerősnek tűnt számomra, mintha már hosszú évek óta ismertem volna.

*

Felnéztem az égre. Olyan szürke volt, mint az életem, és olyan borús, mint a kedvem. Biztos voltam benne, hogy ezen a napon semmi jó nem fog történni, még ha esik is az eső, akkor se. Ez mégsem így történt.

Beértem az iskolába, és átvettem a cipőm. Még elmentem ki, az udvarra. Az eső eláztatott, de nem bántam. Dacolva az élettel, ez alól az időjárás sem volt kivétel. Nem hoztam esernyőt, szánt szándékkal.

Közeledett a becsöngő ideje és én elindultam megkeresni az osztálytermemet. Sok nyugati iskolához hasonlóan mi is vándoroltunk teremről teremre. Megkerestem a töri előadót, majd bevonultam és leültem a leghátsó padsorba, az ablakhoz legközelebb eső helyre.

Megszólalt a becsöngő és én kihúztam magam. Az új tanárunk belépett a teremajtón. Magas volt, festői profillal és hosszú, fekete hajjal. Így, távolról hasonlított egy emberre. Feltettem a szemüvegem, és abban a minitumban eltátottam a számat. Nemcsak, hogy hasonlított, hanem egy és ugyanaz az ember volt, aki pár héttel ezelőtt szerelmet vallott nekem. Előttem Haruhiro Akane állt, teljes életnagyságban.

Kék, türkizes szemei elidőztek az osztályon, majd mikor megpillantott engem, ledermedt. Az osztálytársaim összehúzott szemöldökkel néztek rá, hogy miért nem mutatkozik be és kezdi el az órát, mint egy udvarias és rendes tanár.

Eltelt egy perc, mire egyáltalán megmoccant. Felemelkedtem a helyemről. Ahelyett azonban, hogy szembe nézett volna velem, újra csak elfutott előlem. Az első napján, egy diákját látván kirohant az előadóteremből.

Utánaszaladtam. Hosszú lábai voltak, de én most egy célért futottam: hogy megtudjak róla valamit. Akármit.

Egyenesen az utcára rohant, ki a szakadó esőbe.

- Állj már meg! – kiáltottam, de ő csak szaladt tovább, én pedig utána.

Az iskola közelében volt egy zsákutca, ahová sikeresen be is futott. Ez az! Innen nem menekülhet.

- Fordulj már meg! – ordítottam neki, miközben egyre csak felé közeledtem, ezzel őt hátrálásra késztetve. Elértük a falat és én végre leszoríthattam a csuklóit. Megpördítettem, és így már egymással szemben álltunk.

- Elég félénk vagy – jegyeztem meg.

- Mindenki megijedne, ha elkezdenék kergetni.

- Nem kéne elfutnod és akkor nem kergetnélek- vágtam vissza.

Lenéztem rá. Az arca picit vörös volt, de még így is nagyon vonzó külsővel bírt. Még hozzám képest is magasnak számított, alig egy fejjel volt alacsonyabb nálam, hozzá pedig vékony testalkattal bírt. Ébenfekete haja most fel volt kötve, csak pár szál a frufrujából lógott a szemébe.

- Miért ijedtél meg tőlem? – nyúltam az álla alá, ezzel arra kényszerítve, hogy a szemembe nézzen.

- Mert nem számítottam arra, hogy téged is tanítanom kell majd.

- Honnan ismerlek téged? – kérdeztem valami mást, hátha erre rendesen válaszol. Csalódnom kellett. Meg sem mukkant.

- Hogy szedjem ki belőled? – néztem rá.

Egy hirtelen gondolattal vezérelve az ajkaihoz hajoltam, majd egy csókot leheltem rá. Ő erre a nyakamba csimpaszkodott és nem eresztett el. Tovább csókoltam, most már egy kissé keményebben és a nyelvemet is használva. Visszacsókolt és egyértelművé vált számomra, hogy már nagyon rég várhatott erre.

A hajamba túrt és még jobban magához húzott. Közben az eső csapkodott köröttünk teljesen eláztatva a ruhánkat. Perceken át csókolóztunk, majd elengedtem.

- Én már megtettem a magamét, most te jössz! Honnan ismersz engem?

Elfehéredett, ahogy ezeket a szavakat kiejtettem. Amint elhagyta az ajkaimat ez a két mondta, ő úgy vesztette el lelkének egy darabkáját.

- Még mindig nem jöttél rá? – kérdezte elhaló hangon.

Arcán könnyek gördültek le és váltak eggyé a zápor cseppjeivel. Átkaroltam, ő pedig hangosan felzokogott. Órákon át álltunk egymáshoz simulva, míg ő lassanként megnyugodott és már csak halkan sírdogált vállamra borulva.

------------------------------------------------------------------------------------------

Sziasztok! Kész az új rész! Bocsánat, hogy már megint ilyen rövid lett, de most valahogy nem volt túl nagy ihletem. :(

A képen a fekete hajú Akane  lenne, a szőke a főszereplőnk, Hino.

Ha még ennek ellenére is tetszett, hogy rövid lett, nyomj egy csillagot, kérlek! Kritikát is elfogadok! :D

Nagy puszi nektek: Haru Amadare