Ketten az esernyő alatt [BEFEJEZETT]

7. fejezet

Sosem sírtam. Nem sírtam, mikor kiskoromban nem kaptam meg, ami tetszett. Mikor a szüleim, kiket rajongva imádtam, eltávoztak az életből, akkor sem könnyeztem. Mikor szerelmes voltam, de nem viszonozták az érzéseimet, akkor sem sírtam. Mindig erősnek mutatkoztam mások előtt. Azonban most bepótoltam az összes el nem ejtett könnyemet.

Kora reggel volt. Akane az éjszaka a kanapén aludt, miután hazaértünk. Azt hitte, hogy már megnyugodtam, azonban tévedett: én még mindig az ágyban ültem, zokogva. Az éjjel Akane- val elmentünk sétálni, ki az esőbe. Ahogy elértük azt a helyet, ahol először találkoztunk, minden az eszembe jutott. Ez okozta most azt, hogy nem bírtam visszatartani szemem sós cseppjeit. Utat törtek maguknak, s államon folytak le.

Tudtam, hogy Akane mindig is fontos volt a számomra, azzal azonban nem voltam tisztában, hogy miért is és mióta. Nem csak úgy szerettem őt, mint egy egyszerű barátot, vagy egy családtagot. Szerelmes voltam belé. Ezt ugyan sejtettem már pár napja, azonban most szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy az Akane iránti vonzalmam azóta tart, hogy megismertem őt. Ez pedig egyáltalán nem volt könnyű számomra.

Mikor a balesetem után, a kórházban kaptam egy levelet Akane- tól, egy dolgot nem írt meg nekem: nem voltam egyke. Volt egy bátyám, aki jó tíz évvel volt idősebb nálam. Csakhogy ő is idő előtt meghalt. A szüleink halála után pár évvel motorbalesetet szenvedett. Ő volt Akane első szerelme. Az esernyős, félszeg, középiskolai történelemtanár nem a szüleim barátja volt, hanem a bátyám szeretője. Aztán a bátyám meghalt, Akane pedig mellettem maradt.

Láttam Akane- t, amint a bátyámat csókolta. Az ölében ült és kecses ujjaival, melyekkel mára már a krétát szokta fogni, bátyám csokornyakkendőjét kötötte meg minden reggel, mikor az munkába indult. Aztán, mikor végzett a feladatával, lágy csókot hintett szerelme szája szegletére, amit bátyám nagy szenvedéllyel viszonzott.

Beleszerettem a tiltott gyümölcsbe, mely egy karnyújtásnyira volt tőlem, mégis ezer mérföld választott el tőle. Nem érinthettem meg, akármennyire is akartam. Ő már máshoz tartozott. A testvéremhez.

Akane fellegekben járt a bátyám mellett. Igazán boldog volt, egészen míg a szerelme élt. Aztán látszólag ugyan tartotta magát, de valójában lelkiekben összetört. Akkor lett ilyen félénk. Közben beiratkozott az egyetemre, elhunyt bátyám árnyát követve. Ugyanarra a szakra jelentkezett, mint a fivérem.

- Átmentem! - ugrott a nyakamba, mikor megkapta az első vizsgájának jegyét. - Jelest kaptam - sikongatta, miközben én kiélveztem, hogy magamhoz szoríthatom őt. Ekkor még magasabb volt nálam egy kicsivel, és sose gondoltam volna, hogy túl fogom nőni.

- Ügyes vagy! - öleltem meg minél szorosabban, miközben beszívtam édes, émelyítő illatát. Narancs és rózsa aromája keveredett össze, egy csipetnyi vaníliával. Kíváncsi voltam, hogy ha az illata ilyen, akkor vajon az íze milyen lehet. Felpipiskedtem az ajkaihoz és egy lágy csókot nyomtam rájuk. Megszeppenve nézett rám.

- Sajnálom, nem tudom, mi ütött belém - léptem hátra.

Sarkon fordultam, majd kiszaladtam a nappaliból és bezárkóztam a szobámba. Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amelytől kezdve Akane is elkezdett máshogy nézni rám, vagy legalább tudomásul vette, hogy hogyan is érzek.

Még a következő évben is jól tanult, de az év végi záróvizsgáját követő estén már nem csókolhattam meg. Addigra már a kórházban feküdtem, mindent elfelejtve. Azt se tudtam, ki az a Haruiro Akane. Csak az az egy levél maradt meg életem addigi feléből. Akane pedig tovább folytatta tanulmányait, közben pedig gyakornokként egy tanári állást vállalt. Egészen addig, míg utánam nem jött, új egyetemre jelentkezve, új állást keresve.

Az élet kegyetlen volt velünk. Ő árva volt, a bátyám fogadta örökbe, nekem pedig elvette a szüleimet. Aztán a bátyámat is elvette, neki pedig a szerelmét. Én pedig hiába is akartam megközelíteni, olyan volt, mint egy félős kiscica, aki mindig elinalt előlem. Végül pedig, mikor kimondta az érzéseit, addigra már túl késő volt: hiába szerettem őt, kifordultam magamból és elvesztettem a józan eszem. Tönkretettem mindent.

- Hino - kopogott be a szobába. - Nyisd ki, kérlek!

- Rosszul vagyok, ma nem megyek suliba - szipogtam.

- Akkor is, nyisd ki - kérte, én azonban nem feleltem. - Könyörgök, nyisd ki! - kérlelt.

- Minek? - ordítottam. - Hiszen úgysem engem szeretsz, hanem a bennem élő bátyámat.

Igen, egy éjszaka leforgása alatt erre jutottam. Tudom, hogy ennek nem volt sok esélye, de kétségbe voltam esve. A bátyámra pedig egyre jobban hasonlítottam. Az ő vonásait láttam, ha tükörbe néztem. A hajam ugyanolyan hosszú volt, ugyanúgy nyaldosta állam szegletét. Szemeim színe megegyezett, és szemüveget is hordtam, pont mint ő. Kecses, sudár alakom volt, csakúgy mint neki.

- Igazad van - hallottam meg.

Azt hittem, hogy a szívem darabokra fog szakadni. Hát valóban igazam volt. Egy éjszaka és az ember élete gyökeresen megváltozik. Egyetlen esernyő és egy ölelő kar és az emlékek máris visszatérnek. Még azok is, melyeket jobb lett volna örökre a tudatlanság és a feledés sötétjébe száműzni.

- Kezdetben valóban őt láttam benned - mondta az ajtón keresztül. - Mikor megerőszakoltál, az ő arcát láttam a tiédben. De aztán, mikor már nem voltál mellettem, már nem Reiko- t hiányoltam, hanem téged, Hino.

- Tényleg?

- Igen, Hino. Reiko mindig ott lesz a múltunkban, de már csak egy emlékként. Szerethetjük egymást. Tudom, hogy ő is ezt akarná.

Felálltam, majd az ajtóhoz botorkáltam. Elfordítottam a kulcsot a zárban, mire az nagy kattanással kinyílt, pont mint egy öreg, rozsdás bilincs, vagy mint egy régi óra, mely már évszázadokat élt, s most új elemet raktak bele, megkapva ezzel az esélyt, hogy visszatérjen a halálból.

Akane a falnak támaszkodva ült. Letérdeltem elé, majd kisírt pilláimmal ránéztem. Ő letörölte könnyeimet. Nagy levegőt vettem, majd utolsó erőmmel kimondottan azt, amit már rég el kellett volna mondanom neki.

- Most, először, rendesen kimondom: szeretlek téged, Haruiro Akane. Te vagy az én egyetlen és örök szerelmem.

Szemei kikerekedtek, majd döbbent arckifejezését egy kedves mosoly váltotta fel.

-Mindent el fogok követni, hogy csak téged lássalak, Hino - mosolygott rám.

Cseresznyepiros ajkai találkoztak az enyémekkel.

------------------------------------------------------------------
Sziasztok!
Meghoztam az új részt. Tudom, soká, de megígértem magamnak, hogy egyszerre csak egy sztorit írok. Rá kellett jönnöm azonban, hogy ez így nem megy, úgyhogy ezt is folytatom, aztán majd ha kész vagyok Az angyal tanácsával (olvassátok azt is!), akkor majd a többihez is újra nekilátok.
Ha tetszett a rész, nyomj egy csillagot vagy komizz!
Kellemes ünnepeket: Haru Amadare.