Ketten az esernyő alatt [BEFEJEZETT]

1. fejezet

Újra esett az eső. Két hét után először. Mostanra már egészen megkedveltem az ég ezen tevékenységét. Olyan szép, csendes ilyenkor minden. Olyan búskomor, melankólikus. De én pont ezt szeretem.

Még mindig nem tudtam meg semmit az idegen férfiról, aki otthagyta a fejem fölé téve esernyőjét. De elhatároztam: megkeresem és köszönetet mondok neki. Pár év óta először ő volt az első, aki foglalkozott velem. Még talán akkor is, ha ez esetleg nem volt más a számára, csak egy játék. De nekem akkor is sokat jelentett.

Most is ott ültem, azon a járdaszegélyen, ahol a múltkor ájultan feküdtem. Nem tudom miért, de napok óta visszajártam arra a helyre. Tudat alatt talán azt reméltem, hogyha ott ülök, egyszer csak rám köszön az ernyő tulajdonosa és beszélgethetek vele.

Nem nagyon volt alkalmam emberekkel beszélgetni. Egyszerűen az iskolatársaimmal nem akartam, másokkkal pedig nem igazán találkoztam. Az emberiség börtöne számomra abból állt, hogy nem találtam olyan beszélgetőpartnert, akivel megértethettem volna magam.

A korosztályom egyszerűen nem tudott értelmes dolgokról beszélni. Minden mondatukat elröhögték. Kiábrándítóak voltak. Minden vágyam az volt, hogy találjak valakit, akivel hasonlóan gondolkodunk és a saját nézeteinket feltárhatjuk a másik előtt.

Már éppen azon voltam, hogy hazaindulok, mivel hogy tanulni kellett volna, mikor egy kezet éreztem meg a fejem tetején. Valaki megsimogatta a fejem. Hátra akartam fordulni, de egy rúd a hátamba vágódott.

- Ne fordulj meg! - mondta egy hang. Kellemes, lágy férfihang volt.

- Miért ne? - kérdeztem értetlenkedve.

- Nem szeretném, ha látnád az arcom- mondta a fiatalember. - Csak cseréljünk esernyőt!

- Cseréljünk? - kérdeztem.

- Igen! - felelte. - Cseréljünk.

Éreztem, hogy az esernyővég elhagyja a hátam közepét, ezzel szabaddá téve a mozgást számomra. Hirtelen megfordultam, mire a férfi az arca elé kapta esernyőjét.

- Mit csinálsz? - kiáltott fel.

- Olyan nagy baj, ha látni szeretném annak az arcát, aki azt írta, hogy szeret? - emeltem fel a hangom.

Elcsendesedett, majd megszólalt.

- Rendben.

Vörös ernyőjét a háta mögé emelte. Megláttam gyönyörű, finom vonásait. Hosszú, fekete haja volt és hozzá gyönyörű, sötétkék szemek.

- Nagyon szép vagy - ejtettem ki a szavakat.

Ő nem mondott semmit, csak elvörösödött és lehajtotta a fejét. Zavarban volt, én azonban felbátorodtam.

- Hogy hívnak?

- Haruiro Akane vagyok.

- Igaz, láttam a neved az esernyődön. Szóval tényleg te voltál.

- Igen, én- bólintott. - Én azonban tudom a neved, Hino.

Elgondolkodtam. Én még életemben nem találkoztam ezzel a férfival, hacsak nem a balesetem előtt. Olyan ismerősnek tűnik. Vajon ki lehet? Úgy érzem, hogy egykor nagyon fontos lehetett nekem.

- Honnan ismersz? - kérdeztem tőle.

- Az mindegy. Sajnálom, hogy elfelejtettél- megrázta a fejét.

A következő pillanatban letette a vörös tradícionális japán esernyőjét, kirántotta a kezemből a másikat, majd elszaladt. Megpróbáltam utána kiáltani valamit, vagy felállni és a nyomába eredni, de meg se tudtam moccanni és egy hang se jött ki a torkomon.

Ki lehet ez a férfi? Honnan ismer? És miért zakatol annyira a szívem, ha rá gondolok? Hetek után is még ezeken a kérdéseken töprengtem, egészen míg újra nem találkoztunk.

---------------------------------------------------------------------------

Kedveseim! Mivel sokan kértétek, hogy próbáljam meg folytatni, megírtam az új részt. Elnézést, hogy ilyen nyúlfaroknyi lett. Remélem, hogy azért tetszik.

Ha valamire valónak tartjátok, egy csillagot és kommentet hatalmas örömmel fogadok! Építő kritika is jöhet, vagy hogy mit szeretnétek! :)

Puszi nektek: Haru Amadare