Ketten az esernyő alatt [BEFEJEZETT]

14. fejezet

Reggel arra ébredtem, hogy az arcomra süt a nap. Meglepődtem, mivel egy átlagos reggelen még napfelkelte előtt felkelek, hogy beérjek a suliba, illetve hogy legyen időm átnézni az adott első órára az anyagot. Mint kitűnő tanulónak, ez alapvető volt. Most azonban a napsugarak igenis megpróbálták kiégetni a retináimat, és én kótyagos fejjel ültem fel az ágyon.

Általában Akane szokott kelteni, mivel ő használja először a fürdőszobát. Aztán, ha már készen van, mindig szól nekem, hogy itt az ideje felkelni, és hogy mehetek a fürdőbe. Azonban most nem szólt.

- Akane? – kérdeztem, de senki nem válaszolt.

Nem feküdt mellettem, és én gyanakvással teli elmével keltem fel, majd szaladtam a nappaliba, a fürdőszobába, végül pedig a konyhába. Az asztalon egy fecnit találtam, amelyre az ő kacskaringós kanjijaival volt írva.

A lapon mindössze annyi állt, hogy legyek boldog és keressek valakit, akivel azt csinálok, amit csak akarok. Azonban hagyott még egy címet és egy telefonszámot is. A mobilszámát már ismertem, de a cím ismeretlen volt. Egy oszakai cím volt.

- Te bolond – ordítottam toporzékolva. – Nekem csak te kellesz!

Azonnal döntésre jutottam. Vissza kell szereznem Akane- t, bármi áron! Elővettem a telefonomat, tárcsáztam a számot, majd vártam. Idővel egy fáradt, törékeny hang szólt bele.

- Mégis hol a francban vagy? – ripakodtam rá köszönés nélkül.

- Oszakában – mondta. – A reggeli géppel jöttem.

- Mégis miért mentél el? – ordítottam. – Miért nem szóltál? Miért hagytál egyedül? Nem azt ígérted, hogy nem menekülsz el előlem többé?

Nem kaptam választ. Letette. Szitkozódtam egy darabig, majd előhalásztam a szekrényemből egy váltás ruhát, és előkotortam az utazótáskámat is, illetve pár szükséges apróságot, például fésűt, pénztárcát, egy üveg ásványvizet, és hasonlókat. Miután elkészültem mindennel és a reggeli rutinokat is elvégeztem, magamhoz vettem még a vörös, tradicionális esernyőmet, melyet Akane hál' Istennek nem vitt magával, majd kiléptem az ajtón.

Fél órával később már a pályaudvaron álltam, várva a vonatot. Az út körülbelül öt órás volt, úgy hogy a leggyorsabb expresszel, a híres shinkansennel utaztam.

Az idő lassan telt, de azért valahogy lekötöttem magam. Gondolataimba belevesztem, melyek csak köröztek és köröztek. Hogy hagyhatott el? Ennyire nem bízik bennem? Feladta volna a tanulmányait és a munkahelyét is a félelmei miatt?

A hangosbemondó megszólalt. Ez a hang vetett véget elmélkedésemnek. Azonban döntésre jutottam Akane- vel kapcsolatban.

Az állomáson fogtam egy taxit, majd a megadott címre vittem magamat. Nem kellett csalódnom, a Haruiro család valóban gazdag volt. Szegény Akane, mennyivel jobban járt volna egy szegény, de annál jobban szerető családba születve.

Becsöngettem, mire egy jó pár perc várakozás után egy öreg komornyik sietett elém, pont olyan, mint amilyeneket a filmekben látni. Ezüstösen csillogó haját lefésülte, fekete frakkban feszített, nagy okuláré volt a szeme előtt, egyedül zsebóráját cserélte le egy fekete bőrszíjú karórára.

- Fáradjon beljebb – mondta, mire beléptem a nagy, kovácsoltvas kapun. – Akane úrfit szeretné látni, nincs igazam?

- Igen – feleltem. – Azért jöttem, hogy visszavigyem.

Nem felelt semmit, csak bekísért. Egy nagy nappaliba tessékelt, amit kétoldalt lépcsősorok szegélyeztek. Fentről, a kétszárnyú lépcső tetejéről Akane hangját hallottam meg.