Ketten az esernyő alatt [BEFEJEZETT]

11. fejezet

- Győzz ellenem! - ezt mondta. Parancsára egy csók volt a feleletem. Halkan belenyögött csókomba, majd mikor ajkai felmondták a szolgálatot, kezei lassan mellkasomra helyeződtek és lágy érintésükkel megpróbáltak eltaszítani.

- Nem fogom hagyni, hogy többé bántsanak. Még magamnak sem - ígértem neki, miközben elhajoltam tőle.

Még pár percig csendben a karomban tartottam őt, majd mikor már úgy véltem, hogy eljött az idő, felemelkedtem, továbbra is szorosan tartva gyenge és megkínzott testét. Úgy vittem a karomban, mint egy halott, de még holtában is fenséges hercegnőt.

Valahogy sikerült hazamennünk. Egészen hazáig vittem, mivel nem volt olyan állapotban, hogy lábra tudjon állni. Csak annak az egynek örültem, hogy már elállt a vérzése. Ez az egyetlen volt az, amiért hálát adtam az Istennek. Vagy annak az esernyőnek, melyet szent kincsként tartottam.

Az egyik esernyő, a tradicionális japán volt az én ereklyém, a másik, a kék pedig az, ami továbbra is Akane- é maradt. Ez a két ernyő a szerelmünket szimbolizálta. Ez a két esernyő és a hozzájuk kapcsolódó emlékek olyan fontosak voltak nekem, mint maga Akane, vagy mint az életem.

A két esernyő két szerető szívet jelenített meg, olyan összefonódott lelkeket, melyeket az eső, a szörnyű mindennapok és az emberek gonoszsága sokszor megrontott, vagy messzire sodort egymástól. A szél azonban, a legyőzhetetlen, boldogságot hozott és visszasodort minket egymáshoz.

Az is előfordulhatott azonban, hogy a paraplé eltörött, a támpillér, mely egészben, kifeszítve tartotta, darabokra tört, vagy a vászon szétszakadt. Ez történt most Akane- val is. Őt is tönkre tették és bántották, úgy, hogy darabjaira hullott szét. És én, a másik ernyő, már különböztem tőle.

- Mindent meg fogok tenni - suttogtam a homlokára, mikor már nagy nehezen sikerült elaludnia. - Ha sikerül megbocsátanod nekem, akkor hajlandó leszek én is darabokra törni - mormoltam.

A konyhába mentem és csináltam magamnak egy csésze édes, mámorító teát. Szerettem teázni. Ilyenkor megnyugodtam és egyedül lehettem a magányomban. Vonzott a szomorúság, mégis meg akartam tőle szabadulni.

Levettem a szemüvegem és megdörzsöltem arcomat. Úgy éreztem magam, mint aki már évszázadokat élt és egyáltalán nem aludt semmit. Bár ez nem csoda, hiszen már pirkadt és egész éjjel fent voltam, virrasztottam Akane mellett.

- Bárcsak Akane meg sem ismert volna - tűnődtem a tea társaságában. - Tudod, akkor most nem szenvedne. Bár még ez is jól áll neki. Az a törékeny mosoly, mely egyben tartja azt az érzelmes lényét... Még a fájdalom is kifejező számára. De akkor is azt kívánom, bárcsak boldog lenne - sóhajtottam.

Reggelig volt egy csomó időm, amíg döntésre jutottam. Két lehetőségem van: olyanná válni, mint Akane, vagy örökre búcsút mondani neki, még ha bele szakad a szívem, akkor is. Talán mindkettőnknek jobb lenne.

- Ébresztő - léptem a szobába, hogy felkeltsem.

Még mindig csendesen aludt. Halkan szuszogott és engem megnyugtatott ez a hang. Azt bizonyította, hogy mindenek ellenére életben van. Megsimogattam fejét és egy lágy puszit leheltem homlokára.

- Kelj fel! - húztam le róla a takarót.

- Add vissza! - kapott utána.

- Örülök, hogy jobban vagy. Legalább egy kicsit derűsebb a kedved.

- A tegnap már a múlt. Elmúlt és én is el fogom felejteni a történteket. Idővel túl fogom magamat tenni rajta - mosolygott rám. - Semmi baj.