Elloptad a szívem - Harry Styles fanfiction (BEFEJEZETT)

2. fejezet

A család egy összetett szó, nem csak főnevek, hanem igék és melléknevek összege, olyan dolgok, amelyeket nehéz elmondani egyetlen szóval. Szeretet, összetartás, megbízás, törődés, bizalom, talán ezek a legfontosabb elemei, illetve a tagok önzetlensége. Senki sem választja meg magának a vér szerinti családját, a sors dönt róla, s kinek jó, kinek rossz ez. Fogalmam sincs, hogy én hova tartozom, hisz 17 éves koromig volt egy nagyszerű családom, de mivel én nekem Londonban komoly terveim voltak, nekik pedig Syndey-ben, külön váltak utaink. Azt hittem attól még nem fogunk szétválni, ugyanúgy találkozni fogunk és szeretni egymást, de naiv voltam, talán túlságosan is. Be kell valljam az őszintét, hogy fogalmam sincs szeretnek-e a szüleim, ugyanis nem adnak jeleket, nem utalnak rá semmivel. Idén egyszer találkoztunk, akkor is egy napot, amikor összegyűlt az egész rokonság egy esküvő miatt, de az nem volt az igazi. Nem velem foglalkoztak, nem meséltek sokat és alig ha kérdezgettek felőlem valamit. Tudom, apának sose tetszett, hogy ápolónő lettem, de számomra ez mindig is egy olyan munka volt, amelyre vágytam. Segíteni akartam az olyanoknak, akik rászorulnak, ez volt az álmom, hogy jót tegyek másoknak. Kár, hogy ezt a családom sose értette meg.

- Ma még nem az új beosztás szerint dolgozunk, ugye? - kérdezi a nővérszobában Mandy, miközben az ágyon fekve dörzsölgeti a szemeit. Ő már hajnal óta bent van, hihetetlen, hogy lassan tíz órája talpon van és szinte az összes mai beérkezőnek segített. Becsülöm őt a kitartásáért és az erősségéért, de most én is vágyom egy kis alvásra.

- Még nem, szerencsére - mondom neki, majd kibújok a kávés felsőmből, s a földre hajítom a piszkos ruhaneműt. Remélem az a folt ki fog jönni a mosásnál, ugyanis így sincs valami sok váltóruhám, nem kellene csökkennie a létszámnak.
Belebújok egy friss, illatos pólóba és utána a névtáblámat magamra csatolom, hogyha reklamálni kell, akkor az én nevemet kántálják a recepciónál. Leülök a székbe, s hátradöntöm a fejemet, majd pedig ásítok egy hatalmasat, mely után megdörzsölöm szemeimet. Még vége sincs a napnak.

- Gyűlölöm az időseket, állandóan reklamálnak a kaja minőségén. Nem tetszik nagyi? Akkor húzd le a protkóddal együtt a kurva wc-n! - jön be dühösen Tiffany, majd becsapja a háta mögött az ajtót és agresszívan, fújtatva leveti magát az asztalra, tojva az alatta heverő lapokon. Szőke haját idegbeteg módjára szabadítja meg a hajgumitól, s utána elhajítja azt, egyenest Amanda szájába, aki szó szerint felsikít. Sóhajtok egyet, s a gyógyszeres kosarammal indulok is ki, magam mögött hagyva a veszekedő szőkéket.

- Szia, bogaram! Milyen napod volt? - üdvözöl Miss Fletcher, aki történetesen a szomszédom. Szegény asszony már két hete lábadozik itt, ugyanis eltörte a lábát, amikor felmászott a padlásra, én hívtam neki a mentőket, s vele együtt jöttem be én is. Szívemen viselem őt, olyan nekem, mintha a nagymamám lenne, és az a legszebb ebben, hogy ő is az unokájának tekint, ami melegséggel járja át a szívemet.

- Fárasztó és még mindig tart - húzom el a számat, majd mosolyogva kérdezek rá az ő napjára is. Szeretem hallgatni őt, ugyanis mindig nagyon szépen beszél a szobatársairól, ő az egyetlen idős asszony, aki nem szidja Tiffany-t a háta mögött, hanem keresi a boszorkányban a jó dolgokat is. Állítása szerint csak figyelem hiányos és önértékelési problémái vannak, sőt szerinte azért ilyen a munkájában, mert fél, hogy bármit elronthat a tevékenységében. Hát, Miss Fletcher, ön tudja..

- Képzeld, beszéltem a fiammal és holnap meglátogat! Már annyira régen láttam!

- Ez nagyszerű! Örülök neki, hogy eltud ide utazni! - mosolyodom el, majd sajnos el kell az idős hölgytől búcsúznom, mert megérkezek a 234-es kórterem ajtajához, aminek a túloldalán a szintén öreg nők várnak rám. Megölelem Miss Fletcher, s utána mosolyogva, a fáradtság halvány jelét sem mutatva lépek be a terembe, ahol a három beteg pihen. - Gyógyszerosztás!