Elloptad a szívem - Harry Styles fanfiction (BEFEJEZETT)

13. fejezet

Tudom, hogy fáj, még sem mondod ki vagy mutatod meg nekem, mert féltesz. Tudom, hogy versenyzel az érzéseiddel, s hiába próbálsz felettük uralkodni, ők fellázadva ellened indítanak hadjáratot, nem tudsz beletörődni. Tudom, mennyire nehéz belátni egy olyan dolgot, amelyet nem akarsz, amelyet minden egyes porcikáddal ellenzed. Viszont én megtanultam elfogadni, te pedig túl gyenge vagy ehhez.

. . .

Amanda távozása sokkolta az itt dolgozókat, de az elmúlt időben nem ő volt az egyetlen, aki jobb lehetőség miatt végleg elbúcsúzott a kórház falaitól, amelyben eddig élte mindennapjait. Nem tudtam elfogadni a tényt, hogy az emberek csak jönnek-mennek, akihez kötődik az ember, nem tudja csak úgy elengedni. Idő kell, de nem a feledéshez, hanem a beletörődéshez, mert a feledés rossz, egy kellemes emléket nem tudsz csak úgy kitörölni.
Mandy már kora reggel felszállt a Párizsba tartó gépére, rossz barát lettem volna, ha nem kísérem ki és természetesen szét sírtuk egymás vállát. Nem érdekelt minket a hangos zaj, a sok kíváncsi, vagy elítélő szempár, vagy a bemondó nők hangja, csak ölelve zokogtunk egymás karjaiban. Annyira hiányzik már most!

- Emeld fel a kezed, kérlek - mondom az egyik makacs, munkabalesetes fickónak, aki sosem csinálja azt, amit kellene. Nem nekem kellene őt ápolnom, hanem Amandának, de Mandy is mindig panaszkodott miatta, most már értem miért.

- Gyűlölöm ezt a kórházat - fújtat szem forgatva, s sérült karját talán kicsit jobban megszorítom, amelytől felszisszen. - Te hülye kurva! - rivall rám, majd elkezd szidni, a velem dolgozó összes emberrel együtt, s csak ordibál szüntelenül. Nem foglalkozok vele, hiába esnek rosszul az ő szavai is, csak elengedem a fülem mellett, legalábbis a világ fele így mutatom. Az elmúlt időkben túl sokszor hallottam a "kurva", "szajha" vagy éppenséggel "rossz ribanc" szót, kezdem teljesen úgy érezni, hogy okkal mondják rám az emberek. Hogy valahol legmélyen én is tudom, igazuk van, de mégsem, elvégre nem a testemből élek. Így próbálnak meg a földbe tiporni, de sikerül is nekik.

- Mi folyik itt? - lép be idegesen az egyik orvos, s én könnyeimmel küszködve felkelek a barom mellől és összeszedem a dolgaimat. A beteg csak tovább folytatja anyám szidását, illetve a lelkembe tiporást, Dr. Evans pedig azt sem tudja, hogy nyugtassa le.

- Idióta szajha, hogy basznád meg magad! Minek jöttél a világra? - üvölti teli torokból, s hangja komolyságától, illetve agresszivitásától kiráz a hideg, egy pillanatra térdeim is megremegnek. Dr. Evans hiába próbálja meg leállítani, vagy legalábbis egy aprócskát lenyugtatni, a férfi nem marad meg, csak kántálja nekem a szebbnél szebb gondolatait. - Az ilyen meg minek él? Minek lélegzik, ó csessze meg?

Nyugtatót ad be neki az orvos, a beteg pedig dühöng, csapkod és nekem akarna esni, de kis idő múlva végre csillapodik, elengedi kezeimet, amelyeket nem olyan régen megfogott, s Dr. Evans sem tudott elszakítani. Lesokkolódva, aprókat lélegezve hagyom el a helységet, majd szótlanul megyek be a többi kórterembe, s végzem el ott a munkáimat, ennél az embernél pedig mindenki kedvesebben fogad.

- Madison, már mindenhol kerestelek! Még Harry-t is megkérdeztem hol vagy, de egyszerűen elvesztettem a nyomodat... Bár Sytles se...

- Virginia, a lényeget - vágok közbe a mondatába, majd a recepciós zavartan túr bele hosszú, vöröses, göndör hajába és elgondolkozik azon, hogy mit is akart pontosan. Félbeszakítom és veszti a fonalat, biztosan nagyon fontos lehet.

- Jaj, megvan! Mr. Morgan hívat, mert beszélni akar veled! - hadarja el gyorsan, amint eszébe jut, s kicsit le is döbbent az üzenet. Vajon mi a francról szeretne velem beszélni Peter, hisz nem is csináltam semmit, szépen csendben végzem a munkámat úgy, ahogy eddig. Megköszönöm Virginiának, hogy átadta az üzenetet, s hiába kezd el nekem papolni valami napi horoszkópról, csak pofátlanul ott hagyom és rohanok minden itt dolgozó főnökéhez.