Elloptad a szívem - Harry Styles fanfiction (BEFEJEZETT)

Prológus

London rendkívül csapadékos ma is, az emberek pedig ebben a ramaty időben rohannak dolgozni, olykor annyira sietősen, hogy másoknak, illetve maguknak okozva ezzel balesetet. Sosem értettem, hogy miért nem lehet betartani a szabályokat, játszadoznak az életükkel minden egyes sebesség növeléssel, s akkora baromságokat tudnak csinálni, hogy az felfoghatatlan. Nem figyelnek oda és hopp, máris baleset lesz, amely jobb esetben a kórházban folytatódik. Doktorok, asszisztenség sietnek, mentősök száguldoznak, családtagok érdeklődnek, vagy törnek össze teljesen. Van olyan, hogy még az orvos sem tud segíteni, ez pedig a világ egyik legborzasztóbb dolga.

- Madison, az a helyzet, hogy nem tudunk most mégse elmenni Londonba. Apádnak rengeteg dolga van és nélküle nem tudunk elutazni - motyogja anya a telefonba, én pedig elszomorodom a helyzettől. Nyár óta nem láttam őket, a családom egy másik kontinensen van, tengerek és óceánok választanak el tőlük, de én mégis tehetetlen vagyok. Annyira szeretném már őket látni, hogy az elmondhatatlan, s ez az egész egyszerűen igazságtalan.

- Akkor majd a karácsonyi ebédet együtt töltjük - mosolyodom el keserűen, s utána elbúcsúzok tőle és bontom a vonalat. Lehunyom szemeimet, a készüléket az asztalomra helyezem és csendben, tehetetlenül marcangolom magamat, hisz én annyit készültem erre. Körbepillantok a kisebb konyhámban, ahova direkt új étkezőasztalt vettem, hogy elférjünk rajta, de mind hiába, egymagamnak ez hatalmas nagy. Kisebb könnycseppel tekintek a négy személyre megterített étkezőre, ujjaimmal meg is kocogtatom a poharamat, de ezután felkelek a helyemről. Elpakolok mindent, emlékezni se szeretnék arra, hogy mára ígérték a találkozást, még a fogásokat is elcsomagolva elrakom a hűtőmbe. Talán, ha viszek be a betegeknek el fog fogyni, egymagam képtelen lennék ezt a mennyiséget romlásuk előtt megenni.
Csörög a telefonom, ezért lerakom az utolsó poharamat is, s fogadom a hívást, de nem más keres, mint Dr. Liam Payne, a drága felettesem.

- Nem tudom ki a franc rontotta el az egészet, de nem is érdekel, mert van negyed órád, hogy beérj a kórházba! EGY ÁPOLÓ VAN BENT! Csipkedd magad! - meg se várja a válaszomat, feszült szövege után le is teszi azonnal. Fújtatok egyet, s utána kicsit rendbe szedem magamat, majd elindulok a kórházba, a munkahelyemre.
Dr. Payne nem szokott ennyire ideges lenni, de most kivételesen megértem a feszültségét, mert valaki nagyon elronthatta a beosztásokat, vagy pedig a munkatársaim nem kapcsoltak. Hetekkel ezelőtt kértem még erre a napra szabadnapot, direkt figyelmeztettem is mindenkit ez miatt, de hogy senki se menjen be, nos, ez még nekem is meglepetés.

Szerencsémre elérem a buszomat, amely előttem kanyarodik pont le, s miután felszállok rá, keresek egy helyet ahová leülhetek. Az ablaknál állapodok meg, pont egy üres hely van, úgyhogy azt kihasználva elfoglalom. Kezembe veszem a telefonomat, s tárcsázom a barátnőm számát, aki nem igazán akarja felvenni. Valószínűleg ő is nagy rohanásba lehet, mert ezek szerint nem ment be.
Hiába üti az idő a delet, hiába van csütörtök, rengetegen nyomorognak a buszon, s az utcán sincs másképp. Esik az eső, nem süt ez miatt a nap és mindenki morcos, amely miatt a buszon hatalmas veszekedés folyik, az utakon dudálás hallatszik, kint még verekednek is. Gyönyörű nap...

Mikor beérek a kórházba, sebesen igyekszem a recepcióra, ahol megkapom Virginiától a mai teendőimet. Miközben átolvasgatom a lapomat, szomorúan tapasztalom, hogy én alig ha kaptam valamit, ugyanis előbb beértek a munkatársaim, nekem semmit se hagytak. Átöltözöm, majd elindulok az előcsarnokba, hogy a büféből vegyek egy kávét, mert az automatás lötty valami borzasztó, gyűlölöm az ízét.

- Dr. Horan, új beteget hoznak a mentősök, elvileg autóbalesetes!

- Madison, gyere velem! - parancsol Dr. Horan, én pedig szomorúan a zsebembe csúsztatom a pénztárcámat és követem az orvost. Kicsit izgulok, mert nem nagyon szeretem látni a friss sérülteket, ami nevetséges, ha a munkámat nézzük. Bírnom kellene a látványt, de valahogy megsajnálok minden létező sérültet.
A mentő hangja felzendül, s miután beparkol sebesen a helyére, nyitjuk az ajtót és segítünk a mentősöknek. A kezembe nyomják a lapját, amely sok hiányossággal küzd és meglátom a szerencsétlen áldozatot.

- Rick, gyere új baleset van! - szól az éppen száját szólásra nyitó fickónak a sofőr, ő pedig már rohan is vissza. Úgy néz ki ma nagyon rossz napra ébredtünk, az ónos eső miatt rengeteg a baleset és még az embereknek is tele van mindennel a hócipőjük.

- Mit tudunk? - kérdezi Niall tőlem, majd tolni is kezdjük befele a sebesültet. A férfi a hordágyon felordít, mikor belépünk a kivilágított folyosóra, szemeit azonnal megpróbálja eltakarni a véres kezeivel, de ettől még inkább felkiált.

- Harry Edward Styles a neve és azt állította, hogy autóbalesete volt. Fájdalomcsillapítót kapott, de a szeme megsérült,illetve belső fájdalmai vannak, újraéleszteni nem kellett. Koponyasérülés nincs, gyógyszerallergia úgy szint, de ennyit tudtak csak kikérdezni - hadarom egy szuszra, Dr. Horan pedig megpróbálja értelmezni a szavaimat, de az üvöltések közepette nehéz. A sebesültre pillantok, nevén Harry-re, akinek a göndör, hosszabb haja kócosan eltakarja a véres arcát, kezeivel megakadályozza, hogy a szemét zavarja a fény, s ruhája helyenként igen csak el van szakadva. Időm sincsen arra gondolni, hogy mi történhetett vele és mit érezhet, már toljuk is be a műtőbe és kezdetét veszi a hosszadalmas procedúra. Kávémra gondolva mosakszom be, magamban elmormolok egy imát, hogy jól végezzem az asszisztens helyett a munkát, de erre nem látok sok esélyt. Hol vannak a dolgozók?