Elloptad a szívem - Harry Styles fanfiction (BEFEJEZETT)

15. fejezet

December harmincegyedike van, azaz normális esetben az emberek otthon lennének legalább délután, ahogy én is, de a terveim mások. Otthon maximum csak húznám egyedül a lóbőrt délután kettőtől, egészen másnapig, ezért a rövidített műszakom után inkább bent fogok maradni Harry-vel, mert nem hiszem, hogy baja lenne ezzel.
A tegnap estém valami fantasztikus volt, Louis igen jófej és vicces fiú, annyira jó volt nem egyedül roskadni a zötyögő buszon, még akkor is, ha a hó olyan helyeken olvadt meg, ahova nem süt be a nap. A célzásom fejlődött, a házam környékén már gond nélkül találtam nyakon szerencsétlen fiút, de ő se volt velem valami kegyes. Olyanok voltunk, mint a gyerekek, felszabadultak és vidámak, nem érdekelt minket semmiféle probléma, vagy következmény, éltünk a jelennek.

Szerencsémre csak délre kell bemennem a kórhába, addig pedig rengeteg időm van. Rendbeszedem magam, felöltözök vastagon, sok rétegbe, s úgy indulok el a munkahelyemre egy alma kíséretében. Mostanában nem eszek valami sokat, stresszelek és se étvágyam nincs, se időm, úgyhogy kicsit fogytam, van olyan nadrágom, amelynél már használnom kell egy övet. Tudom, tudom, nem jó ez a fajta éheztetés, viszont egy falat kaja se csúszik le néha a torkomon!

- Szép jó reggelt, Madison! - köszön nekem Virginia, s energikus jellemére mindig rácsodálkozok. Ha ez a nő szomorú, vagy nincs életkedve, akkor ott már hatalmas gond van! Virginia tipikusan az az állandóan mozgó, mosolygós, jókedvű nő, akivel imádnak az emberek beszélgetni, nem véletlen nem panaszkodik senki se a recepciósunkra..

- Neked is - viszonzom mosolyát, majd elveszem a kulcsot és már indulok is a nővérszobához. Kezdődhet a munka!

. . .

Este hatra nagyon kikészülök, érzem, hogy a reggeli jókedvemnek nyoma vész, örülök annak, ha egy pici vicsorítást ki tudok magamból préselni. Rengeteg új idős ember került be frontérzékenység miatt, közülük sokan nagyon idősek, amely azzal jár, hogy csomót be kell pelenkáznom. Nincs vele túlzottan problémám, nem szeretem, de ez a dolgom, nem hisztizhetek miatta.
Harry-nek még a kötéscserénél megígértem, hogy amint végzek, elviszem őt a szabadidőszobába, mert már nagyon régen mozdult ki. Igazából ő az udvarra szeretett volna menni, de tiltakoztam a hideg miatt, nem volt kedvem ismét kint fagyoskodni, mert egy picit így is meg vagyok fázva. Nagy nehezen, de megértettem vele az érveimet.

- Mehetünk?

- Jól áll a hajam? Jól vettem fel a pólót? Ugye nem nézek ki túlságosan szarul? - bombáz kérdéseivel a fiú, én pedig elnevetem magam. Harry érdeklődve néz felém, bár kicsit elnéz mellettem, s csipőre tett kézzel várja a válaszom, hogy mégis miért nevetek.

- Nem megyünk el sehova, csak a szabadidős szobába. Ha szörnyen festesz, ha tökéletesen, senki se látja rajtam kívül - mondom neki vigyorogva, s szerintem ha tehetné, most biztosan megforgatná a szemeit.

- És szerinted hogy festek? - húzza kaján vigyorra a száját, én pedig csak megforgatom a szemeimet és kinyitom előtte az ajtót. Harry a kezemért nyúl, s mikor megtalálja, gyengéden összekulcsolja ujjainkat, hogy biztosan ne menjen neki semminek. Igen, csak és kizárólag ezért.

- Ne fárassz - sóhajtok, ő pedig elneveti magát és elindulunk a lift fele. A kórház foyosója egészen kihalt, csak pár ember ücsörög, vagy botorkál kint, a többiek bent a szobájukban foglalják el magukat, illetve talán még az előcsarnokban lehet nagyobb élet.

- De tényleg érdekel...

- Ha azt mondom tökéletes vagy, boldog leszel? - nézek rá fáradtan, ő pedig mosolyra húzza ajkait. Beszállunk a liftbe, megnyomom a gombot és az ajtó előttünk már csukódik is be magától, a tükörben pedig végig nézek magunkon. A nádszál, ápoló lány és az állandóan sérült, vak fiú. Nagyszerű kombináció!