Elloptad a szívem - Harry Styles fanfiction (BEFEJEZETT)

10. fejezet

Te vagy az, akivel a megismerkedése óta sokkal boldogabb.

Nem tudom mit csinálsz vele, csak részleteket hallok, de tudd, hogy amit csinálsz, az káprázatos.

Mad, jobb emberré teszed Harry-t, mint bárki más.

Talán ha valamit szóról szóra megjegyeztem Louis szavaiból, az ez a három mondat, mást el sem tudnék mondani ennyire pontosan. Vajon tényleg igazak ezek a mondatok, Harry-t tényleg egy sokkal jobb emberré teszem? Ha a kételyeimre nem is kaptam választ, ezek a mondatok tartották a lelket bennem a hét nagy részében, ugyanis annyira kevésszer tudtam bemenni Harry-hez, mint még soha. Front volt, ami miatt rengeteg idős, illetve érzékeny ember lett rosszul, a kórház egyszerűen felbolydult, mindenkit behívtak és túlóra nélkül senki se tért haza. December huszonharmadika van és a szemeim borsó nagyságúak, már az álmomban is azt álmodom, hogy alszom, de nem tudom magamat kipihenni. Majd a repülőn, amivel ma este indulok el anyáékhoz Karácsonyozni, amit már annyira várok! Végre láthatom őket, el sem hiszem, Istenem!

- Harry, ne haragudj, hogy csak így berontok, de valószínűleg este tudok csak bejönni rendesen. Rengeteg dolgom van, sajnálom.

- Mad, ez a munkád, megértelek. Csak hiányzol és unatkozom, komolyan, még Derek nővérke vérét se szívhatom - sóhajt, én pedig elnevetem magamat és a fiúhoz megyek, hogy megöleljem. Tényleg mostanában semmi időm sincs rá, a nagy rohanásokban csak futva tudok bejönni hozzá, a gyógyszerezése is maximum három percig tarthat, vagy kifutnék az időből. - Siess vissza hozzám!

- Igyekszem - mosolygok, majd elengedem és megyek is tovább, hogy pelenkát cseréljek az időseknél. Talán ezt az egy dolgot utálom a legjobban, mert annyira gusztustalannak tartom, de az ápolói hivatással jár ez is, csak úgy, mint a fürdetés. Kötelességem...

- Mad, Miss Fletcher vár téged, menj nyugodtan, addig leváltalak - fogja meg a vállamat Amanda, s egy kisebb öleléssel jutalmazom meg, majd igyekszem is fel a szomszédomhoz, akivel tegnap beszéltem utoljára. Ha jól tudom, ma este fogják őt kiengedni az ünnepekre, mert hiába van szívbetegsége, már nem sok időt jósoltak neki, ezt a keveset is szeretné kihasználni a rokonaival, meg a többi szerettével.

- Fletcher néni! Hogy vagy? Ó, szia Daniel! - mosolyodom el az idős hölgy és a fia láttán, majd megölelem a szomszédomat. Daniel kicsit agresszívan, lenézően kezd el méregetni, amitől értetlenül bámulok rá, s ezt a kezemben a nő is meglátja.

- Mi a baj, fiam?

- Ez a ribanc a bajom, aki lógatja a lábát a munkában! - morog Daniel, én pedig kikerekedett szemekkel meredek csak rá, hogy ez mégis mi a francot akar jelenteni. Azt tudom, hogy sosem kedvelt, mert mindig úgy érezte, hogy az anyukája engem szeret jobban, ez miatt pedig versenyzett ellenem. A vér szerinti fia versenyez az anyukája szeretetéért, mikor pontosan tudta, hogy igazából sosincs itt, mellette. Mindig én voltam Miss Fletcher támasza, én segítettem neki, én jártam át hozzá vagy támogattam őt bármivel, amivel a fia nem. - Na mi van, kicserélted az ágytálakat, jöttél is idepiszkolni?

- Daniel! Most azonnal hagyd abba! - szól rá az idős hölgy, akit szemmel láthatóan lesokkol a fia a viselkedésével. Mellettünk a többi beteg, illetve hozzátartozóik csak néznek minket, szerintem ők sem igazán tudnak hozzászólni a dologhoz, mert Dan viselkedése kiakasztó.

- Anya, te komolyan szereted ezt a picsát? Nézz már rá! Idióta nővér lett, aki csak elpihengeti az egész napját! - emeli fel a hangját Daniel, bennem pedig hamarosan vihar keletkezik a sok pici felhőből. Picsának tart, s igazából nem is ismer, de az idióta nővér jelző kiakaszt, ugyanis pár "idióta" nővér ápolgatja az anyját jó pár hete, ameddig ő a szigeteken napoztatta a rohadt seggét. Persze, idióta nővér...