Fej vagy írás?

14. Rész.

~Martin szemszöge~

-Te mit keresel itt?

Még mindig gyönyörű volt. Ahogy belépett láttam minde porcikáján a tökéletes döbbenetet. Ahogy ajka enyhén elnyílt O alakot formálva. A kezein ahogy remegés futott végig. Harag talán? Szemeiben furcsa fény csillant, majd el is illant. Egy pillanat töredéke alatt mintha a megnyugvás suhant volna végig az arcán. Végül teljesen érzelemmentes arcal megkérdezte újra.

-Te mit keresel itt? -hangja könnyű balzsam volt szívemnek. Maja gyorsabban reagált mint én.

-Beszélni akar veled. -Hogy mi? Én nem akarok vele beszélni.. hiszen mit is mondhatnék neki?

Leah várakozó arccal felém fordult.

-Én..é.. -dadogtam össze vissza. -Khmm... Csak meg szeretném kérdezni, hogy hogy vagy?

-Hogy hogy vagyok? Tökéletesen. De tényleg. Mindegy inkább hagylak titeket kettesben. -Majd sarkon fordult és kirohant a házból. Én gyorsan felkaptam a kabátom és utána rohantam. Előtte intettem egyet Majának, aki ránk hagyva ezt elment a konyhába. Nem gondolkodtam csak futottam utána. Kirohantam a házból és leszaladtam a lépcsőn. A kaput kivágtam és gyorsan megtaláltam a csinos szőkés fejét.  Előttem futott nem sokkal. Már éppen kanyarodott volna le egy másik utcába, de gyorsabb voltam nála. Lehagytam és elé álltam. Megfogtam a vállát, hogy ne szaladjon el. Mielőtt bármit is mondhatott volna, közbevágtam.

-Szeretlek! És bármit mondasz, várni fogok rád. Ha kell, örökre -mondtam majd se szó se beszéd, megcsókoltam.

Forró könnyeit éreztem lefolyni az arcán, az arcomra. Kezei arcomon voltak, amik finoman eltolák. Én hagytam magam. Könnyes szeme mélyen az enyémbe meredt, miközben én az arcáról a könnyeit töröltem le.

-Szeretlek... -suttogta. Majd elengedte a kezemet és elment. Örökre.

~Leah szemszöge~

Elmentem. Otthagytam. Mégegyszer. De most nem jött utánam. Megértette, hogy nekem erre volt szükség. A csók... Úgyis tudni lehet, hogy tökéletes volt. Ahogy maga az ember is. Én meg hagytam elmenni. Hogy miért tettem? Túl sokba került volna mindkettőnknek ez a kapcsolat. Nem nem a pénzre gondolok. Az idejére. A szakmájára. A rajongóira. Az eddigi életünkre amit felépítettünk egymás nélkül. Ezek a gondolatok között lépkedtem hazafelé. Már nem sírtam. Nem volt értelme. Vagyis lett volna. De már annyi fájdalom ért az utóbbi napokban, hogy éreztem, ahogy az érzelem eltűnik a testemből. Mintha csak test lennék lélek nélkül. Robot. Technikai csoda. Ordítani akartam. Kitépni a hajamat egyesével és eltörni a csontjaimat. De nem tettem semmit. Csak némán sétáltam tovább.
Beléptem a házba és lerángattam magamról a meleg ruhadarabokat. Amikor a sapkámat raktam be a fiókba Adrien robogott le a lépcsőn.

-Hát te? Nem úgy volt, hogy beszélsz Majával? Nem ott voltál?

-De ott voltam... És Martin is ott volt...

-Hogy mi?

-Nem tudom miért volt ott, azt mondta Maja, hogy beszélni akar velem, de nem nagyon úgy tűnt mint aki bármit is el akar mondani. Én elrohantam, utánam jött elmondta, hogy szeret és ennyi. Én otthagytam.

-Csak ennyi? -kérdezte felvont szemöldökkel.

-Igen. Csak ennyi -hazudtam szemrebbenés nélkül. Tudom, hogy ha csak elmondom neki, akkor mégjobban kiakad.
Hiszen ott álltam előtte feldagadt szemekkel, szétzilált fejjel. Tudta Adrien, hogy nem mondtam el neki mindent. De nem kérdezett többet, csak magához húzott és szorosan megölelt. Magasabb mint Martin -gondoltam. Elég ebből el kell felejtenem. De mégis... az ő ölelése annyira más. Sóhajtottam egyet majd kicsit eltoltam magamtól.

-Csinálok valami vacsit mit szólsz hozzá?

-Uu az nagyon jó lenne -csillan fel a szeme

-Akkor csak átöltözök és jövök -mondom majd nyomok egy puszit az arcára és felszaladok a lépcsőn.

Fent szokásosan volt minden elhelyezve. Talán annyi, hogy Adrien cuccai miatt nem tűnt olyan üresnek a lakás. Kicsit otthonosabbnak tűnt. Sóhajtottam egyet, majd kikaptam egy cicanadrágot és egy bő fehér pólót a szekrényből.
Miután átöltöztem kiléptem a szobából... de visszafordultam. Az első csókom Martinnal. Halványan elmosolyodok. Majd fogom magam és kilépek. Talán még soha nem léptem ki ilyen keserű szájízzel a szobámból. Lementem a telefonomnal a kezemben. Lent már szólt valami zene. Amint meghallottam egy Linkin Park szám szólt. Arra táncolva beléptem a már konyhában sürgölődő Adrienhez.

-Mit szeretnél enni?

-A perechez nekiállni már késő?

-Egy kicsit. Ooo de tudom. A múltkor vettem virslit. Az jó lesz?

Vágott egy perverz vigyort, de én rácsaptam a karjára.

-Nemár! Most akkor jó vagy nem?

-Nekem tökéletes -húz magához közelebb.

Mielőtt megcsókolhatott volna, kitértem előle és kinyitottam a hűtőt az után kutatva.

-Így soha nem lennénk kész-kiabáltam félig bent már a hűtőben

-Pedig én nem bánnám -hallottam meg Adrien hangját közvetlen mögöttem

-Jesszusom a frászt hozod rám -fordulok meg és csapom be az ajtót.

Csak pár centi van köztünk. Én veszek egy mély levegőt és a virslit kezdem el nézegetni. Adrien megfogja az állam és felemeli. Én ott álltam a fogságában. Egy virslivel a kezemben. Nos asszem ennél pechesebb napom nem is lehetne. Nem akarom, hogy megcsókoljon. Még éreztem Martin csókját a számban, de máris más akarna ott lenni. A szívem darabokban, de már más jött oda, hogy lakást találjon benne.
Adtam egy puszit a szájára és kitértem. Felbontottam a virslit és beraktam a forró vízbe. Amíg a virsli készült addig összeraktam egy finom salátát. Uborka, paradicsom, saláta és spárga volt benne. Leraktam a két tányért majd kivettem a virlsiket is. Leraktam mindent az asztalra és leültem Adriennel szembe. Csendesen nekikáttunk enni.