Legszebb tévedes - Szalai Ádám

1. Bevezető

-Anya, anya – rángatta a kezemet öt éves kisfiam miközben a buszmegállóban várjuk a buszt. Ránézek a jobb kezemen, ahol karórám van és csalódottan veszem észre, hogy késik, és természetesen ma is elkésünk. Remek.

-Mi a baj, manó? – néztem le kisfiamra, akinek még otthon a kapucnit a fejére húztam mivel szemerkél az eső és nem akarom, hogy világos barna haja elázzon így is, ha nem fognám a kis kezét az egyik pocsolyában hemperegne. Ragyogó kék szemei mindig az apjára emlékeztet mégis mikor arra az idiótára gondolok nem a harag fog el, hanem a hála, mert, ha ő nincs, akkor most nem lenne nekem Zsombor, az én drága öt éves kisfiam, akit az életemnél is jobban szeretek.

-Nem maradhatnék itthon? Fáj a pocim – szólított vissza a valóságban Zsombor, mire nevetve megráztam a fejem. Mindig ezt csinálja, ez a gyerek remek színészi képességgel rendelkezik.

-Maminak dolgoznia kell, szívem – mosolyogtam rá, mire megrázta a kis fejét.

-Dehogy. Viszont én Hanna nénivel is el vagyok – vetette fel az újabb ötletét Zsombor mosolyogva, mire nevetve ismét csak megráztam a fejem.

-Hanna nénikéd is dolgozik – válaszoltam mosolyogva, mire felnézett az égre, de azonnal megbánta, mert a nagy kék szemében egy esőcsepp pottyant. Gyorsan megdörzsölte a szemeit aztán egy mosollyal nézett felém.

-És mi a helyzet a kereszt apuval? – kérdezett rá és ismét elkezdett rángatni a kezem izgatottan.

-Mi van vele? – kérdeztem rá mosolyogva.

-Ő vigyázhatna rám – vágta rá vigyorogva, mire szája mellett megjelentek édes gödröcskéi. Az én kisfiam a legédesebb gyermek a földön!

-A keresztapukád készül a meccseire, szívem – guggoltam mellé mosolyogva, mire elrántotta a kezét és a kezeit a mellkasán összefonta. -Sajnálom, drágám, de menned kell, óvodában viszont megígérem, hogy sietek érted – kezemet az arcára simítottam és egy puszit nyomtam a homlokára, mire egy hatalmas mosollyal fogta át a nyakamat, hogy magához rántson. Pontosan ezekért a pillantókért érdemes anyának lenni, mert, ha már az univerzum nem is szánt neked valakit, aki szeret, akkor is a kisfiad itt lesz neked és az ő szeretete többet ér bármilyen férfi szereteténél.

-Anyu,mikor jön haza apuci? – kérdezett rá, mire elhúzódottunk és a szemöldököm a magasban szökött. Igen, Zsombor úgy tudja, hogy az apukája csak elment egy kis időre, fogalma sincs arról, hogy elhagyott minket. Nem akartam, hogy utálja az apját és szomorú legyen így kitaláltam egy kisebb hazugságot, ami totálisan megérthető. Csak, hogy egyre többet teszi fel ezeket a kérdéseket és egyre nehezebb a szemében hazudnom. Egyszer el kell neki mondanod! Nem most. Túl kicsi, ahhoz, hogy megtudja, hogy az apja egy szemétláda, aki három évvel ezelőtt elhagyott minket, a családját.

Mielőtt válaszolhattam volna a busz pontosan ebben a pillanatban érkezett meg így felegyenesedtem aztán a táskámból elővettem a bérletem és a háromszázötven forintot, ami egy buszjegy ára Zsombornak. Miután megvettem a buszjegyet Zsombor hátra húzott, de az egyik egy személyes ülésnél megálltam és az ölemben húztam hisz úgyis hamar leszállunk. -Szóval – fordult felém Zsombi mosolyogva, mire egy hamiskás mosollyal lehúztam a fejéről a kapucnit és világos barna haját igazgattam.

-Hamarosan, kicsim, hamarosan – mosolyogtam rá. Szerencsére több kérdést nem tett fel az apjával kapcsolatban így az óvodáig visszaállt a betegség manőverére, de, mire beértünk az óvodában már ön feledetten szaladt játszani a barátaihoz. Még egy búcsú puszit se kaptam, ez kicsit fájt. Na jó nagyon fájt.

***

A számítógépem előtt néztem át a város programterveit miközben mosolyogva pillantottam az asztalomon lévő képre, ahol Zsombor található. Még csak két éves volt és az a szemét is rajta van, mosolyognak. Minden tökéletese volt még, akkor történtek dolgok,ami után, egyszerűen nem akart tovább apaként viselkedni. Bulizni akart a haverjaival, vissza akarta kapni a fiatalságát. Én meg nem álltam az útjában. Fájt, hogy elment sőt még mai napig sírva fakadok, ha rágondolok, de minden az ő döntése volt és ő döntött. Elment, kilépett az életemből, illetve az életünkből. -Asszonyom – hirtelen az asszisztensem szakított félben az elmélkedésem, aki az ajtóban ácsorgott. -A testvére és a legjobb barátnője keresi – folytatta és egy mosollyal bólintottam, hogy küldje be őket, de mielőtt elment volna ismét felém pillantott. -Minden rendben, asszonyom? – kérdezett rá Anett, aki az asszisztensen kívül remekül megállhatná helyét pszichológusként. Nagyon sok mindenben segített már nekem mivel sokszor neki öntöm ki a szívem.