Legszebb tévedes - Szalai Ádám

15. Szeretlek, Anya

Körülbelül egy hete, hogy hazaértünk a nyaralásból, ahova Szalai Ádám vitt el minket, ami valljuk be nem úgy alakult, ahogy szerettem volna. Hiába próbáltam kerülni azt, hogy beleszeressek, mivel rendesen belebonyolódtam, igaz, hogy a nyaralás végén leráztam, de azóta egy hatalmas lyuk tátong a szívemen és folyton csak rá tudok gondolni. Az elején azt hittem, hogy csak azért férkőzött a gondolataimban, mert a fiam csak róla beszél, de, akkor is rá gondoltam mikor dolgoztam sőt lefekvés előtt az ő arcát látom először.

Szörnyű ez az érzés utoljára Zsombor apja iránt éreztem valamit így ez új. Váratlan, de más.

Az eltelt egy hét alatt a munkában temettem el a kusza érzelmeim így a fiamra hol Hanna, hol az öcsém vigyázott, de volt olyan, hogy mindketten egyszerre. Sőt a nyaralás után máshogy viselkednek egymás társaságában, amit felfogok egyfajta érzelemnek, amit egymás iránt éreznek.

Különösebben azért bíztam a fiamat rájuk, mert nem bírtam elviselni, hogy minden második kérdése Ádámra utal. Egyszerűen, amint meghallom a nevét a szívem szószerint kiakar törni a helyéről és a szememet csípi valami, amit könnyeknek hívnak és perceken belül, ha nem tartanám magam patakokból folynának a könnyeim. Szerencsére tartom magam.

Attól még szeretem a fiamat hisz ő a mindenem, de az, hogy csak őt emlegeti egyszerre üt szíven és gyomorszájon. Szíven azért, mert hiányzik és gyomorszájon egy kicsit talán féltékeny okból. Szeretném, ha a fiam engem is istenítene hisz én szültem meg, neveltem fel és a többi, és én leszek mellette mikor Ádám csapot papot itt hagyja és elmegy. Talán már el is ment hisz nem hallottam róla semmit. Még a közösségi oldalát se kémleltem, mert csak jobban összetörnék.

Hirtelen a telefonom csörgésére lettem figyelmes így az íróasztalról elvettem a telefont, hogy felvegyem és a fülemhez emelhessem.

-Nem bírsz ki két órát a fiammal egyedül? - kérdeztem rá nevetve hisz Dominiknak edzése van így ő vigyázz egyedül Zsomborra.

-Nem arról van szó - vágta rá és, ha jól sejtem, akkor most a szemét forgatja. -Nőgyógyászhoz kell mennem kettőre - tette hozzá, mire a másik kezemben lévő tollat elkezdtem csattogtatni, mindig ezt csinálom és nem csak idegességből. Ez az én pótcselekvésem.

-Ezt nem mondtad - válaszoltam hisz, ha mondta volna, akkor valószínűleg levittem volna a szüleimhez a fiam, de semmit se mondott arról, hogy programja van.

-Elfelejtettem - vágta rá, mire megforgattam a szemeimet, jó, hogy most nem lát, mert most ölni tudnák a szemeimmel.

-Te és a gondolkodásod - válaszoltam megrázva a fejemet, de erre nem válaszolt. Jobb is. -Vidd magaddal a fiamat. Hamarosan ott leszek én is - tettem hozzá és a teendőimre néztem valójában nincs sok munkám az egy hét alatt rendesen elvégeztem a munkán fő részeit így már csak egy - két aprólékos munka van.

-Remek úgyis rád is rá fér egy kivizsgálás - válaszolta nevetve, mire megforgattam a szemem.

A nagy büdös francokat!

Utálom az orvosokat főleg a nőgyógyászatot mikor először mentem nőgyógyásznál tinédzser voltam és olyan kellemetlenül éreztem magam hisz mégis csak első alkalom, na az a érzés mai napig nem változott. Csak, akkor járok nőgyógyászhoz, ha komoly baj van, de ilyen egyszerű kis piti kivizsgálás nem az én szakterületem.

-Nem fog megenni - szólított vissza a valóságban Hanna nevetve, mire megforgattam a szemem. Tudja, hogy utálom a kórházat és az orvosokat, na meg az ápolókat, de mégis ilyen helyre csalogat el. Miféle barát?

-A fiamért megyek és nem kivizsgálásra!

Talán kicsit túl indulatosan válaszoltam, de most jelen pillanatban nem érdekel. Utálom mikor ő, akarja eldönteni mit kéne tennem.